Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Realizmus a jelenkori angol színházban (Laurence Kitchin)

azt állítanánk is - mint bizonyos drámatörténészek -, hogy a szinház fejlődése arra korlátozódik, ami magán a szinházon belül történik, Angliában akkor is van egy soha ki nem apadó gazdag forrás - még egy olyan korszakban is, mint a XX. század első fele, amikor a konvenciók elfojtották az uj müvek jelentős részét. Természetesen Shakespeare-re gondolok. Lukács beszélt arról, hogy "Shakespeare nem volt hajlandó drámáiban bármilyen klasszicizmussal gyengiteni a népi lendületet." Ma, 1965-ben, a népi lendületű tehetség, amelyet Wesker, Pinter és Littlewood aknázott ki, a kimerültség jeleit mutatja. A közvetlenül háború utáni angol munkásosztály már nem létezik. Jelenleg mindenesetre az érvényesülés és a szabad idő vagy a technikai forradalomproblémája fontosabb, mint a nincsteleneké. Az alsó rétegeket a drámaírók most az egyéni pszichében kutatják. Eközben a szinház eltávolodott a politikától és a tudománytól. Az élethez közeledve talán éppen ebben az irányban, a politika és a tudomány felé teszi majd meg a következő lépéseket, hogy megszabaduljon saját konvencióitól. Akármi legyen is: a realizmus a maga legmagasabb rendű és legfelismerhetőbb formájában mindenkor aktiv tényező lesz az angol szinházban. Mint ahogy ez történik akkor is, midőn Falstaff, azanti-hős megáll egy pillanatra a csatamezőn,hogy szembesítse a törekvéseket és a sivár realitást: "Mi a becsület? ... Egy sző. "