Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Nyílt realizmus (Bernard Dort)

Talán Jean Genet munkássága adja legjobb példáját egy olyan dramaturgiának, amely látszólag a legtávolabb áll a természet másolásának vagy reprodukálásának minden szándékától - a maszkjátékok rituális szertartásai, valamennyi lehetséges travesztián áthaladva -, nem azért, hogy tévútra vezesse és elkábitsa a nézőt,hanem azért, hogy felfedeztesse vele a maga helyét a társadalomban. Itt a szinház önmagát, mint szinházat birálja és mint csalást leplezi le magát: a Négerek ünnepe csak arra szolgál, hogy álcázza egy, a feketék által valójában elkövetett cselekmény valóságát. A Cselédlányok "forgókereke" visszautal helyzetünkre: a kizsákmányolók szembeállására a kizsákmányol takkal és a proletariátus alatti rétegekkel. Éppen igy, az Erkély tükör játékának is csak az a szerepe, hogy feltárja előttünk egy olyan forradalom kudarcát, amely elkövette a hibát, hogy önmagát látványossággá változtassa. Igy, szinpadi trükkök segitségével túllicitálva társadalmunk mesterkéltségét, Genet a szinházon kivüli valóság felfedezésére invitál bennünket. Ezzel szemben korunk drámairásának jelentős része elsősorban arra törekszik, hogy egyfajta látszólagos objektivitással átirja a mindennapi élet nyelvét és gesztusait. Innen származik az, amit manapság "abszurd szinház"-nak neveznek, s ami eredetileg nem más mint hipernaturalizmus. Itt az embert már nem egy konvencionális pszichológia alapjáról, hanem kizárólag mindenfajta összefüggésből kiragadott szavai és cselekvései szerint látják. A mindennapit ugy adják vissza, mint amilyen,a legcsekélyebb előre feltételezettség nélkül és elvágva minden kauzalitástól. Ebben az értelemben olyan drámairók, mint Beckett és Ionesco, legalábbis első darabjaikban realista müveket alkottak: nemcsak a transzponálás pontossága miatt, hanem azért is, mert a mindennapinak zárójelbe tétele szükségszerűen elvezette a nézőket ahhoz,hogy saját mindennapi bizonyosságaikat kérdésessé tegyék és kétségbe vonják. De a mindennapinak e kivallatását Ionesco később ellenhős hősének, Bérenger-nak "lecke"-jével helyettesitette, Beckett pedig a Játszma vége világát tragikus világegyetemmé szervezte. Távol az eddigi befejezetlenségtől, a különböző értelmezések lehetőségétől, müveik jelenleg egyetlen merev eszmére vagy magatartásra korlátozódnak. Ezzel szemben Arthur Adamov, például a Ping-Pongb

an és a Paolo Padiban, egy kicsiny világaprólékos, majdnem mániákus leirásáről (ahol szereplői az émelygésig kérődzték ugyanazokat a gyötrő gondolatokat és ugyanazokat a szavakat) áttért egy szélesebb világegyetem felidézésére: egy olyan társadalmat mutat be, amelyet szereplői látszólag tagadnak, de amelybe cselekedeteik és szavaik végső soron mégis beilleszkednek. Nem tudok ellenállni annak, hogy itt meg ne emlitsem Csehovot (Adamov fordította és jól ismeri darabjait). Darabjaiban szubtilis mozgás jön létre a minden egyén által percről percre teljességgel átélt mindennapi és a társadalom általános fejlődése között, amely társadalom ráüti bélyegét e látszólag jelentéktelen percek sorozatára s igy azt,ami esetlegesnek látszott, valóságos történelmi sorssá változtatja (gondoljunk itt csak a Cseresznyés -