Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

1

E vaklárma, e megtévesztő nekilendülés óta öt év tűnt le életünkből.

öt év, telve várakozással és nyugtalansággal, apró bosszúságokkal, huzavonákkal és megaláztatásokkal.

Ez öt év elmúltával ime itt állunk, könyörtelenül szembesítve valóságos szükségletekkel. Szükséget látunk kenyérben, szükséget látunk ruhában, szükséget a test minden dolgában. És szükséget a lélek minden dolgában is: nem szabad csüggednünk, nem szabad elgyengülnünk. A valóság nem szép; de legalább kézzelfogható.

Helyzetünknek magvan az a jó oldala, hogy nem tűr kibúvót és nem ismer irgalmat. Nincs belőle kétféle kiút, csak egyetlen egy: mindent élőiről kezdeni, mégpedig sikeresen élőiről kezdeni - ha nem sújtanak agyon.

Egy nagy nemzetet néhány órán belül felrúgtak, elsöpörtek, a szó szoros értelmében agyonütöttek. Ifjúságát, kiszakították a honi talajból,elválasztották a hazától.Azok, akik vezetőinek mondták magukat, megölve, szökésben vagy börtönben. Élet- és gondolkodásmódjának minden eleme kétségessé vált.

Azt hiszem, ez elég ahhoz, hogy a gondolkodásra legkevésbé hajlamos emberek is rádöbbenjenek: mégiscsak volt valami, ami nem ment úgy, mint kellett volna.

De nem az a cél, hogy vadul- nekitámadjunk egész múltúnknak, gyávák módjára ma szegüljünk szembe a tegnappal és szolgai készséggel fogadjuk el idegen kezekből mindazt, ami bölcseségünkből és erőnkből hiányzott.

A cél az, hogy az eleven gondolatok és nemzeti realitások e végtelen romhalmazában megtaláljuk a gyökereket - legyenek bármily gyengék, bármily csonkoltak -, amelyeket hajdan tulajdon kezünkkel ültettünk. Ma az a kötelességünk, hogy szabaddá tegyük,ápoljuk és ismét kivirágoztassuk őket.

Eszményeinket magunknak kell újjáépítenünk. De ehhez először is az szükséges, hogy igyekezzünk tompítani túlzott becsvágyainkon. Mindennek az őszinteségen,az igazságon kell- 85 -