Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)
III. Kísérlet a szintézisre
A modern ember egyedül van. Nagy erőfeszítéssel megtagadott minden kötöttséget és közösséget. Mindennemű hit és törvény nélkül csak önmagára, mint egyénre volt kiváncsi és csak jogait akarta fejleszteni. ő, a rejtélyes eleven anyag tiszavlrágéletü, a semminek eljegyzett terméke, földi utazása során csak önző ösztöneinek kielégülését hajhássza. Jóllakatni testét és betelni vele - ez az életcélja, vagy inkább állandó gerjedelme. Ő maga a legfőbb elérendő cél, az egyetlen feltett kérdés - kérdés, amelyre a válasz nem benne magában rejlik. Féktelenségét őszinteségnek nevezi. Vajon csak az elején vagyunk-e még e vad kornak, vagy épp ellenkezőleg, vége felé járunk? Vajon megérjük-e még, hogy az ember, s különösen a francia ember vezekelve,(épp tévedései következtében kijózanulva, közönyét és cinizmusát elsöprő kataklizmák után törvényt ismer el maga fölött, megtalálja elveszett hitét vagy uj hit hívévé esküszik?Megérjük-e még, hogy szilárd és egyértelmű pontot keres, ahol megkapaszkodhat és kiköthet, mert nem akar többé tehetetlenül sodródni, mert nem akarja többé szétforgácsolni és elveszíteni önmagát? És minden bizonnyal ettől az uj elmélyüléstől, az Igazság szenvedélyes kutatásától, ettől a szellemi újjászületéstől függ, hogy lesz-e újra emberi színházművészetünk; olyan színházművészetünk, amely meghatározza az ember kötöttségeit, tetteinek jeleniőségét és sorsának értelmét. Ettől az újjászületéstől függ, lesz-e újra őszinte, benső ihletésű drámánk, amely képes a legnagyszerűbb témák és a legnagyszerűbb hősök ábrázolására; drámánk, amely nem közömbös többé az ábrázolandó tárggyal szemben és nem csábítja helyette a bizarrság, nem mulatozik haszontalan esztétikai ambíciókkal és nem szárad el a véget nem érő technikai kisérletezésektől.- 66 -