Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

avatottak rituális hagyományaként öröklődött-e tovább? Fogalmam sincs róla; azt hiszem, valójában nem is szertartás. Én nevezem pásztorjátéknak, ők igy mondják: * színházat játszunk*. Érvek persze mindkét nézetre vannak. Hogy az igazságot megismerjük, hosszú hónapokig kellene velük élni a havasi legelőkön, megnyerni bizalmukat, hozzászokni fokhagymával bedörzsölt kenyerükhöz és résztvenni azokon a hosszú nyári éjszakákon, amikor elered a mesélő kedv...

Én hát a magam részéről ezidőszerint úgy gondolom, hogy egyszerű játékról van szó, mulatságról; csakhogy itt olyanok mulatnak, akik állatokon uralkodnak... No meg aztán itt van a szárd...

És éppen a szárd - igen, ez a magyarázat. A szárd - ez a sovány, vöröskendős férfi, akinek szinte a testéből, fröcsköl a játék szelleme, mint ahogy a kutya rázza le magáról a vizet - a szárd,ő a szerző. A bábája ezeknek a képeknek. Egyébként tudom róla: nagyszerűen bábáskodik a nehéz elléseknél is; hosszú, csupa-ideg keze van, finom és sima, mint a kis halak; és ha nekiadnák: mindazokat a bárányokat, amelyeket két barázdás tenyere között világra segített, hát gazdagabb lenne a nagy nyájtulajdonosoknál. És ugyanez a szerepe a képek, a játékok körül is. Ott vannak körülötte mind a pásztorok, álmoktól terhesen... és középütt ő, a játék bábája. Általa születik meg a játék,méghozzá minden alkalommal megújulva; mert a születő játék minden alkalommal teljesen uj és nincs óv, amelyben ugyanazok a szavak, ugyanazok a szerepek ismétlődnének meg; és a drámát minden alkalommal a születő bárányok véres-sós szaga lengi körül, mert mindenki rögtönöz. A szárd, mint narrátor, talán tart a kezében valami vezérfonalat, amely meglehet,mindig ugyanaz; de körülötte az ülő árnyakként meghúzódó pásztorok, akik csak akkor válnak láthatóvá, mikor a lángok között előre lépnek, ezek a pásztorok mindig mások...- lOá -