Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

A SZAKMAI TUDÁS A SZÍNHÁZBAN

A szakmai tudást, ameddig a helyén vám, nem lehet észrevenni és értékelni. De mihelyt valami csikorgás azt «jelzi, hogy megfáradt és kikopott, elkésett csodálattal vesszük észre a szakmai kultúra rejtett megnyilvánulásait, amelyek már meg is értek az elfajulásra - akár a hanyatlófélben lévő művésznél - és ezt nevezzük üres képletnek -, akár a tunya utókornál - és ez a sablon. Mert noha igaz, nogy a szakmai tudás a szakmai kultúra legpozitivabb szerzeménye, de ugyanakkor mind közt a legveszélyesebb is.

Minél ősibb egy ilyen kultúra, annál nehezebb bánni vele. Érett kifinomultságát nem egykönnyen hóditotta meg} és ettől a ponttól kezdve kettős veszély leselkedik rátvagy megromlik a tömegizlésnek hajbókolva, vagy elsatnyul egy szűk elit szolgálatában.

Túlságosan elijeszt vagy túlságosan csábit. Egyeseknek az eszközök olyan bőségét, olcsóságát bocsátja rendelkezésre, hogy azok lemondanak az önálló kutatásról és a személyes érdemről. Másoknak csak túlzott aggályoskodást sugall, bizalmatlanságot a végletekig hajlékonnyá vált formák iránt, amelyek készségesen idomulnak a legszegényesebb művészi vállalkozásokhoz is. Amiért egyesek szemérmetlen gyorsasággal rendezkedtek be a kifejezésmód banalitására, mások kötelességüknek tartják, hogy önkéntes korlátozások között botladozzanak és fáradságos előkelőséggel ragadnak meg egyfajta nyelvi tulbonyolitásban. És mialatt a technika legszigorúbb munkásai úgy tesznek, mintha megvetnék az "ügyeskedést", ezernyi, diszciplínát nem ismerő Színházi- 9 -