Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A félelem és a részvét felkeltéséhez vezető utak

csak itt kerUl a szeretet viszályba egy másik törvénnyel, a jog törvényével és ennek nem lehet eledet tenni anélkül, hogy amazt meg ne sértenék." /Gondoljunk arra a testvérgyilkosságra, amely nagybácsi és unokahug hasonlóképpen igazán tragikus összecsapásának előfeltétele, az Antigonéban./

A felismerés mozzanatának van a legerősebb befolyása a tett végrehajtására és megfordítva. Például: valaki mit sem sejtve hajtja végre tettét és utólag döbben rá, mit cselekedett - vagy valaki tisztában van a tett súlyával, de mégis megteszi /meg kell tennie és lakói is érte/. Vagy, valaki, aki mit sem sejtett, rádöbben, mit is akart tenni és elejti tervét - vagy már nincs visszautja és jobb belátása ellenére véghezviszi, vagy azon fáradozik - esetleg hiába -, hogy megakadályozza azt, aki helyette a tett végrehajtására vállalkozott. Gyengének nevezi Arisztotelész azt a drámai esetet, amikor valaki tudatosan akar bűncselekményt elkövetni, de végül is nem hajtja végre. Ez az eset a^.ért nem tragikus,mert a benyomás iszonyata megmarad, de hiányzik a végrehajtott tett megrázó ereje. A Hamletproblémát ezzel szemben /valaki, aki tudja, mit akar, megborzad felismeréseinek következményeitől, habozik, hogy végrehajtsa-e a tettet, s amikor végül elkésve mégis elköveti, éppen habozása okozza saját pusztulását/ - Arisztotelész tragikusnak fogná fel, noha ez a "mese" az ókorban lehetetlen, sőt érthetetlen lett volna, amint ezt az apa elleni gyilkosságban részes Aigisztosz meggyilkolásának iménti példájával kapcsolatban láttuk.

De a tragédiának nem feltétlenül kell véresen befejeződnie. Arisztotelész például különösen nagyra értékeli Merope esetét Euripidész Kreszphontészében. Merope arra készül, hogy megölje tulajdon fiát, de nem öli meg, amint felismeri, hogy saját fia. Itt tragikus hatás érvényesül, jóllehet ebben a mesében a tragikumnak nem valamennyi eleme jelenik meg. Hosszú vita- 60 -