Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

Az "egységek" kérdése

Ez a megállapítás fontos, mert a műalkotás ne zavarjon össze a maga bonyolultságával, hanem éppen az utánzott álét bonyolultságát segítsen tisztázni. Ezárt a drámában csak az elégít ki bennünket, ha az alkotó a mUvészet törvényeinek Ismeretében válogat és kiemel.

"Mindaz, ami szép - mondja Arisztotelész -, akár élőlény, akár valamilyen dolog, amely egyes részekből tevődik össze, csak akkor szép, ha a részek harmonikus viszonyban állnak egymással. A nézőnek legyen módja rá, hogy az egészet áttekinthesse, és emellett a részleteket Is érzékelhesse." Valamely épület modellje például Jó hatást tehet a laikusra, kivitelezve azonban csalódást okozhat, mert "túlméretezés" miatt az egész tagoltsága már nem érzékelhető. Minden terjedelem számára az emberi felfogó- és áttekintőképesség legyen a mérték.

Ez a drámára is érvényes.

A japán epikus dráma és a keresztény középkor drámája napokig tartott, élő képeskönyvek voltak, amelyekben a nép újra meg újra ugyanazokat a mítoszokat és szent legendákat mesélte el önmagának. A misztériumjátékok a világ teremtésével kezdődtek és az utolsó Ítélettel végződtek.Ezek számtalan, hol Jobban, hol kevésbé sikerült részjelenetekre estek szét. Ez a "végtelen" sor drámaiatlan volt. A dráma,épp ellenkezőleg, áttekinthető, önmagában zárt, az élet legfontosabb részleteit foglalja magába. Jelenetei következetesen épülnek fel, egyik a másikból következik, mindegyiknek csak annyi a tartalma, amennyi szükségszerű ahhoz, hogy a cselekményt a végkifejléshez vezesse.

Mindenekelőtt a francia barokkban találkozunk Arisztotelész súlyos következményekkel járó félremagyarázásával.

Arisztotelész megfigyelte, hogy a drámai mese valamely folyamat koncentrálására törekszik, anélkül, hogy az előzményeket teljes részletességükben be kellene építeni a látható előadásba. És ezért mondta Arisztotelész: "A cselekmény a valószínűség és a szükségszerűség törvényei sze- 45 -