Popov, Alekszej: Színház és rendező - Korszerű színház 26-27. (Budapest, 1961)

A játékkép

Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a rendező mar a

rendezői munka megkezdése előtt vagy akár munka közben mindig előre felismeri az egyes momentumok játékképét. Nem! Előfordulhat az is, hogy a tudatos törekvések sorén a rendező szinte öntudatlanul döbben rá arra a játékképre, amely

az előadás egységes jellegének és tartalmi magjának legjobb kifejezőjévé válhatik. Kata, Petrucchio és Hortensio lovon üget, utolsó szócsatájukat vívják, amelyben Kata már a győztes nyugalmával vesz részt, Petrucchio pedig már nem érzi a győzelem izét,nagylelkűvé válik. Ez az előadás utolsó előtti jelenete,az ég nagy adománya, a szerelem győzelmi ünnepét üli.

A boldogság felé vágtató ifjú emberek, s a mögöttük larssan poroszkáló Hortensio, a tehetségtelen, utánzó - igy együtt - talán a legjobban fejezik ki az előadás tempó-ritmusainak belső felépítését.

Ez a játékkép azonban nem egyszerre született, nem egyszerre alakult ki. A rendezőnek, a diszlettervező Sifrinnék, a zeneszerző Goiübencevnek és a lehetséges szinpadi megoldásokat szivvel-lélekköl kereső színészek együttes erőfeszítéseinek köszönhető.

Ahhoz, hogy ez a lovaglás könnyed, ritmikus és lendületes legyen, sok mindenre volt szükség. Arra volt például szükség, hogy a bécsi Práterben megfigyeljem azokat a rugós körhintákat, amelyeken a lovak a körhinta mozgása közben előre-hátra mozognak a lovasok súlya alatt. Szükség volt rá, hogy ne ijedjünk meg a látszólag statikus beállítástól és hogy a díszlettervező ebben a képben megtalálja azt az annyira találó, egyszerű és költői diszletmegoldást, amelynek eredményeként a játékkép zenei hangzásúvá, az egész előadást általánosító jelképpé vált.

A játékképek nyelve végtelenül-gazdaggá és sokoldalúvá válik, mihelyt pontosan fejezi ki a darab hőseinek gondolatvilágát és a színdarab főfeladatát. Ezen az alapon bővíthetjük rendezői nyelvünk szótárát is. Ismerünk sikszerü