Kerr, Walter: A drámai nyelvről. (Szemelvények) - Korszerű színház 23. (Budapest, 1961)

IV. Izületi csúz

Nevess! Nevess!

Nincs többé félelem!

Meghalt a halál!"

Ez, amint bizonyára észrevették, még próza. Az egyetlen különbség csak az, hogy O’Neill most rossz prózát ir.

Ha azon igyekszünk, hogy megtartsuk a próza héját, de azt részben bizonyosfajta mesterkélt költészettel töltsük meg, ettől a mü végső soron nem annyira gazdaggá, mint inkább emészthetetlenné válik. így csempész be George Tábori a Császár uj ruhája prózai szerkezetébe egy csipetnyi költői szabású képalkotást és egy lehelletnyi verses ritmusti

"Hirtelen fölkelt és hozzám lépett. Most már a végsőt áhította - nem a tényeket immár s nem is tudást: csak nyugalmat;a megbékélés egyetemes csendjét. IGAZAT MONDOTT A PIÁD? Igazat? Mit mondott a gyerek, Bella? Próbáltam visszaemlékezni, és már föl is tetszett előttem prófétáinak csupa bátorság és jóság világa. A* ő szemével láttam önmagam - már nem a csontért koldtiló kutyát, hanem az embert, Bella, az embert, aki a holdba szerelmes. Hallottam vékony hangocskáját: "Hazug! Hazug!" - Ó, de hogy raennydörgött a fülembe a hang: "EMELKEDJ PEL! NE PÉLJ! NÉZZ RÁ! NÉZZ!" És odanéztem, Bella, s már a fiú szemével láttam a rendőrt is - meztelenül, Bella, anyaszült meztelenül, uniformis, hatalom és dicsőség nélkül, a dagadt emberkét, aki császárnak hiszi magát. /Feláll/ IGAZAT MONDOTT A PIÁD? /Kitörő örömmel és diadallal/: A fiam azt mondta, hogy jó vagyok. AZ IS VAGYOK. A fiam azt mondta, bátor vagyok. Igen, BÁTOR vagyok; de mi ez? Ki ez, aki össze akar törni, ujragyurni, szétbontani, ki a csodának hiszi ez magát, hogy kérdi, egyre kérdi, újra meg újra: "Igazat mondott a fiad? Igazat, igazat, igazat?" /Teli torokból/: IGEN! IGEN! /Most véres zsebkendőbe tekert, összezúzott, csonka- 98 -