Pagogyin, Nyikolaj: Író és színház - Korszerű színház 21. (Budapest, 1960)

vulgarizálás talaján állnak azok a drámaírók és kritikusok, akik a cselekményben csak a bonyodalmat akarják meglátni.

A cselekmény az elgondolásból /az eszméből/ születik, meg, a mü konkrét témájából és egyáltalán nem a szerző önkénye szerint valósul meg, akinek szabadságában áll bármit kitalálni,ami csak neki tetszik. A cselekmény elválaszthatatlan a szereplő személyektől, ábrázolási módjuktól. A drámában az alakok nem szóbeli kitöréseikkel, hanem cselekedeteikkel fejezik ki magukat.

A szindarab két esetben lehet cselekménytelen»

1. / amikor nincsen benne említésre méltó komoly konfliktus ,

2. / amikor a leglényegesebbet valami véletlenszerű, mellékes, a dologhoz nem tartozó homályosátja el benne. Mindkét esetben egyformán kialszik a nézőből az érdeklődés, amelynek kedvéért meg akarta nézni a színdarabot.

Ezek nemcsak technológiai, hanem elvi kérdések is, mert minden kiagyalás azzal kezdődik, hogy a szerző "jó", "érdekfeszitő", "könnyen érthető" cselekményt készit elő. Mivel azonban a semmiből cselekményt kitalálni nem lehet, akarva-akaratlanul a régi, a drámairásban már sokszor előfordult sablonokhoz és sémákhoz nyúl az iró. És ezekhez a sablonokhoz és sémákhoz azután "hozzáláncolja" a sztahanovistákat, a repülősöket, a tudósokat, a komszomolistákat, ... Megfordítva a kérdést "az ilyen alkotás" saját természetes törvényeivel homlokegyenest ellentétes irányban történikí nem az élet adja a szerzőnek a cselekményt, hanem a szerző erőszakolja rá az életre a már régen ismert formákat.

És ilyen esetben gyakran az történik, ami tulajdonképpen elkerülhetetlen /velem a Révészlány vagy A világ teremtése cimü színdarabjaimban, Szofronowal a Beketov karrierje cimü színdarabban fordult elő/, hogy a szerző - önmaga legnagyobb csodálkozására és elkeseredésére - az élettel merőben ellentétes hamisítványt, sőt szabályos- 20 -