Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek

Pantomim és táxxc Több mint veszélyes az a kísérlet, bogy a testi kifejezés két művészeti ágát, a pantomimot és a táncot egymástól elhatároljuk. Túlságosan közeli rokonok ahhoz, semhogy ez ne vezetne féltékenykedéshez. Témák és motívumok, amelyek egykor talán egy expresszionista táncost tettek híressé, viszontláthatok Marceau-nál vagy Soubeyran-nál - bizonyos mozgások, testtartások stb., amelyeket a táncos a maga őseredeti tulajdonának tartott, megtalálhatók a pantomimban. Persze a régi komédiázó örökség ütközhet ki itt is, ott is: tánc és pantomim a "mimus" közös mititus gyökeréből származik. A motívumok tekintetében ezért lehetetlen a megkülönböztetés? a technikát illetően legalább kísérletet tehetünk rá. A legegyszerűbb és általánosan elterjedt megkülönböztetés: a táncot zene kiséri, a pantomim viszont "l*art mérne du silence** (a csend művészete), csak körülbelül fedi a valóságot. Marceau számos mimodrámáját festi alá zene, és számos balettben vannak olyan részek, ahol a zene hallgat. A pantomimban azonban a zene mindig mellékes marad, a mozgás ritmusa magából a testből fakad és azt a pantomimus irányítja - a táncban a zene irányítja a mozgást, a táncos a zene után igazodik. A másik különbség a mozgás (anatómiai) keletkezéséből adódik. Mig a pantomimikus mozgás analitikusan születik, vagyis az egyes testrészek egymástól elválasztva, az egésztől függetlenül, vagy akár az egész ellenében is mozognak, addig a táncos mozgása szintetikus: a test a zenét követve, mint egész mozog, a végtagok harmonikusan engedelmeskednek a test egészének. Vagy hogy Kleisttel szóljunk: a táncosnál a lelket a mozgás súlypontjában képzelhetnök el (miközben minden testrész ehhez a súlyponthoz igazodik) - a pantomimus azonban a lelkét az egyik kezébe, sőt egyik ujjába