Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)
KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek
bot mimai - felölt! mindazoknak as alakját, akik egy nyilvános parkban sétálgatnak: rollerezik, harisnyát köt, csecsemőkre vigyáz, lndiánosdit játszik, lányt csókol, újságot olvas, koldul... A kis fehérruhás férfi (Bip mindig kissé gyermekdeden hat, akkor is, ha öreget játszik) némán lépked, tornázik és táncol keresztül a színpadon - mozdulataival lefesti mindennapjaink egész világát, és ez a világ oly különösnek, varázslatosnak tűnik előttünk, mert néma, és csak mozdulatokban idézik fel. Hiszen a Marceau keze ábrázolta pillangó sokkal szebb az igazi pillangónál - az elképzelt személyek, akikkel az estélyen kezet ráz, erőteljesebben karikírozott alakban jelennek meg, mint ahogy karikaturista ábrázolná őket. Bip ismételten arra tanít be n nünket, hogy saját képzeletünk a legfantáziadusabb művész! És minthogy a legjobb könyv is az, amelyhez az olvasó hozzákölthet, Bip a szinpad igazi poétája. Természetesen Marceau sosem érte be ezzel a zseniális lépéssel. Többet akart a szivet igéző szólóteljesitménynél; a nagy pantomimszinházra törekedett, ahol a mozdulat képes lesz rá, hogy ne csak kis anekdotákat ábrázoljon, hanem nagy témákat is. 194-7, tehát pályafutásának kezdete óta csoportot gyűjtött maga köré és uj,legalábbis korunk számára uj műfajon dolgozott? a mimodrámán. Marceau ehhez felhasználta a legkülönbözőbb ösztönzéseket: régi commedia dell'arte-témákat, japán No-játékokat, Nestroyt, Gogolt. Tekintsünk végig röviden a repertoárján, amelyet 1957-ig csaknem hiánytalanul láthattunk Németországban is: 1947 Halál hajnal előtt - Mort avant l'aube (egy férfi aki gázlámpára akasztotta fel magát, •retrospektiven" elmeséli tragikus történetét)
