Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A pantomim jelene

ellentéte az elidegenedett szinésznek: belehajszolja magát érzelmi kitöréseibe és közvetlenül nyűgöz le. A néző naivan ugy érzi. hogy a szinész egyenesen őhozzá szól; a szinész az ideális filmnézőt magával ragadja, és az kritika nélkül áll a formával szemben, kiszolgáltatva egy olyan látszatvilágnak, amelyet valóságnak tart. Film és színház a következőképpen állnak szemben egymással; a film az illuzionizmus folytatása - a modern színház viszont törekszik vissza a racionalizmushoz és a formálishoz. Ebből az ellentétből megérthető, miért hat sokszor a nagy színpadi szinész a filmvásznon halványan és hűvösen (hiányzik belőle a közvetlen kisugárzás), és miért jut viszont a hires filmsztár ritkán szinpadra. Strahler vagy Brecht színészét nehezen képzelhetnők el a filmvásznon; a mozi közönsége "elevenen" és nem"elidegenitve

M akarja látni a maga hőseit - álmodni akar, nem pedig intellektuális élvezetben részesülni. Éppen a "befogadás" jellege és módja vált döntővé és életfontosságúvá a pantomim számára: a "mime pur" marionettje csak esztétikailag, vagyis kritikusan-intellektuálisan szemlélhető; mint tisztán formai művészet (akár a balett vagy maga a marionett), nincs meg az a képessége, hogy naiv közvetlenséggel hasson a nézőre, érzelmileg lenyűgözze őt. Ez a tény határozza majd meg a "mime pur" jövőjét is. És ez az oka annak, hogy Decroux sosem ért el szóles közönséghatást: a széles közönség a "romantikus" szinésztipust kedveli, azt akarja, hogy naivan-érzelmileg szóljanak hozzá. Még mindig az inspirált, megihletett lángészt akarja látni a művészben és lenézi a munkást, aki a formáért fáradozik: sok színházi emoer, sok drámaíró, általában sok művész sorsa ezzel megpecsételődött - rájuk sütik a formalizmus bélyegét és ezzel ezoterikus életre itélik őket. Ez a vélemény éppen a Decroux iskolájából kikerült pantomimusokat üldözte minduntalan. Akik Decroux tanítványai közül közönségsikert