Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A pantomim jelene

nak remegése, a félbeszakított szavak, az elfulladó vagy panaszos hangok, a végtagok megborzadása, a térd rogyadozása, az önkivület, a dühkitörések - mindez puszta utánzás, begyakorolt lecke, patetikus grimaszok, zseniális majmolás. Â szinész, miután begyakorolta, még hosszú ideig megőrzi ezeket a mozdulatokat; a megvalósulás során még hosszú ideig készenlétben tartja őket tudatában ós ezek (a költő, a néző és saját szerencséjére) teljes szabadságot hagynak szellemének és tőle csak annyit követelnek, mint bármely más gyakorlat: a testi megerőltetést." Diderot példaként a hires francia színészt, Le Káint idézi, aki apja sirjában megfojtotta az anyját, majd véres kézzel, az iszonyat minden jelét magán viselve, száll fel újra a sírból. Ugyanebben a pillanatban,anélkül, hogy a közönség ebből a feszültségéből feloldódhatott és bármit is észrevett volna, Ő lábával a kulisszák mögé rugdal ôgy gyémánt fülbevalót, amelyet egyik partnernője elvesztett. Más helyütt Garricket, a nagy angol szinészt mutatja be: "Garrick bedugja a fejét egy ajtószárnyon, és ezalatt a négy-öt másodperces időtartam alatt az arca állandóan változik: túláradó örömből mérsékelt örömbe, ebből az örömből nyugalomba, a nyugalomból meglepetésbe, a meglepetésből csodálkozásba, a csodálkozásból szomorúságba, a szomorúságból levertségbe, a levertségből ijedtségbe, ijedtségből rémületbe, rémületből kétségbeesésbe vált át - majd erről az utolsó fokról visszavált a kiindulási fokra. Vajon a lelke érezte-e mindezeket az érzéseket, begyakorolhatta-e ugy, mint az arc, ezt az érzésskálát? Ezt sem önök, sem én nem feltételezhetjük. Ha megkérnék ezt a férfit, ezt a hires férfit, akiért önmagáért érdemes útnak indulni Angliába, mint ahogy a régi Róma romjai miatt érdemes Itáliába utazni -, ha megkérnék őt, hogy játssza el a kis pékinast, tüstént megtenné; ha ezután nyomban a Hamletje lenetet kérnék tőle, eljátszana és ép-