Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)
A világnézet
épülhetnek. Minden jelenetet mechanikusan állítottak szembe az előzővel és a következővel, a játék fogásai, üteme, színezete szerint. Az előadás cirkusz-szerű, a fokozott érdekesség elveire épülő nyelvezetét, amelyet a burzsoá music-hall műsorainak arzenáljából vettek kölcsön,elvvé emelték és a színházi látványosság rögzitőanyagként ültették át a színházba és a moziba. Minden jelenet, amelynek megvolt a maga játék-trükkje, különálló attrakció lett, az ügyes montázs, vagyis az attrakciók elmésebb mechanikus egybekapcsolása pedig szavatolta az adott előadás "rentabilitását". A rendezés régi, formalista "iskolája" arra a törekvésre épült, hogy elképesszék a nézőt, s úgy csillogtassák meg a technikát, hogy az emberek utána hosszasan beszéljenek "az előadás szerzőjéről". A formalista rendezők megtanulták a módját, hogyan kell "petárdát elhelyezni" az előadásban a néző meghökkentésére. És ezt az egész ricsajt nagyjelentőségű és merész rendezésbeli újításnak tüntették fel. Természetes, hogy az ilyesféle formalista mesterkedéseknek napjainkban semmi közük nem lehet az eszmei alapon álló realista művészet technikájához. Az igazi szinpadi ujitás mindenkor összefügg az uj tematikával, a müsorpolitika uj eszmei tartalmával, mert csak ezek hozhatnak létre uj formákat. így volt ez Shakespeare, Molière, Csehov idejében, ilyen forradalmárként került a színházhoz Gorkij, s végül a szovjet színház művészi fellendülése mindvégig összefügg a színpadra behatolt uj, haladó társadalmi eszmékkel. Próbáljuk meg Sztanyiszlavszkijnak a főfeladatra és az átfogó cselekvésre vonatkozó alapvető gondolatait a bennünket érdeklő probléma szemszögéből elolvasni és eldönteni, vajon e gondolatok mennyire segítenek átfogni a teljességet, milyen mértékben vezetnek a szinpadmüvészeti alkotás művészi tökéletességéhez. 4o
