Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)
A folyamatosság
ponttal kezdi és fejezi be; ez teremti meg az élet szakadatlan vonalát az alakban, az időbeli megszakítások ellenére is. Bár Sztanyiszlavszkij tanitása mindinkább behatol az egész soknemzetiségű szovjet szinház gyakorlatába és a színészek széles tömegeit fegyverzl fel művészetüknek ezzel a szerves módszerével, elsajátításának vannak területei, amelyek a színész különös, mondhatnám, állandó figyelmét követelik meg. A színész a szerepet elsősorban saját szövege alapján tanulmányozza, saját szerepét ismétli, próbálja és ennek következtében önkénytelenül is megszokja, hogy partnerei szövege alatt elernyessze saját belső aktivitását. Amig a partner beszél, a színész rendszerint önelemzésbe és a már eljátszott anyag értékelésébe merül, vagy következő "saját részleteire" készül. Jermolova,a nagy orosz színésznő tehetségének virágjában egyszerre csak rájött, hogy legkevésbé arról tud, hogy mit cselekszik a színpadon éppen a hallgatás zónáiban. És amikor ezt megértette,azt követelte, hogy a próbák előtt az egész színdarabot adják oda neki és nem csupán a saját szerepét, partnereinek értelmetlen végszavaival. Jermolova sokévi munka után jutott el ahhoz a sajátos művészi felismeréshez, hogy a színésznek elsősorban partnerei szövegét kell tanulmányoznia. Ha a színész mélyen behatol partnerei szövegébe, akkor megismeri a maga életének minden titkát is az úgynevezett hallgatási zónákban. A Sztanyiszlavszkij hagyatékát komolyan tanulmányozó színészek és rendezők számára mindez közismert dolog és hozzátartozik a szerves színpadi élet fogalmához. Ennek ellenére a szinész öntudatlanul is ilyenformán érzékeli a szerepet: beszélek - hallgatok - beszélek - hallgatok... Bármit mondjon is a rendező a színésznek, az a maga színpadi életében azokat a mozzanatokat rögziti, amikor a figyelem őróla a partnerre, illetőleg a partnerről őrá terelődik.- 117 -
