Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)
A titkok
Hát még a színház, az embernek ez a nagy tUkre, milyen csodás ügyességgel csal meg bennünket! És kell, hogy megcsaljon, kell, hogy hízelegjen nekünk. Nem véletlen,hogy a nagyszabású színpadi költemények mindig a hős szublimált, felmagasztositott képével érnek véget, még ha a hős gyalázatos is. A hős egyébiránt mindig szörnyeteg. Ezt követelik a színpad törvényei, amelyek a jellem egységét alkalmazva egyebek között a gondolat, azaz a rögeszme egységét is előírják. Xiména épp annyira szörnyeteg, mint Shylock. De térjünk vissza csalódásainkhoz. Van-e jobb példa arra, hogyan üz csúfot belőlünk a képzelet, mint II. Richárd király koporsója, amelyet behoznak a színpadra és ott nyitnak ki? Ilyenkor, igen, ilyenkor a néző sajátmagát csapja be.Az illúzió uralkodik. "Imaginatio generat casum". A színészre semmi szükség. Eszébe se jusson a holttestnek, hogy megmutassa magát. Három órai játék után a hős oly mértékben mítosszá vált, hogy személyes megjelenése teljesen felesleges. Kész vagyunk! A Richárdot játszó színész ekkor szivja el öltözőjében az est első cigarettáját és végre magánéletére gondolhat. De ott a színpadon a hős tovább él. A remekmű döntő csúcspontján semmi szükség nincs a színész hangjára, maszkjára, tehetségére. A néző képzelete - minden nézőé - könnyűszerrel helyettesíti. Elegendő a puszta szimbólum. Elegendő tehát a puszta koporsó. Az Ur. Épp ezeket a jegyzeteket állítottam össze,amikor megadatott nekem,hogy lássam halálos ágyán egy színésznek végül megkövesedett maszkját. Szűk kórházi szoba. Késszel bemázolt, kopár falak. Csupaszok. Valósak. Brutálisak. A drága halott körül virágok mentettek át valamit szeretetünkből, egy keveset fájó- 97 -