Burian, E. F.: Rendező és színház - Korszerű színház 12-13. (Budapest, 1960)
Söpörjétek ki a színpadot! (Apám emlékének)
nyomja el, de ne is pusztán csak támogassa a másikat; vagypedig ellenpontként kell hatniuk egymásra anélkül, hogy saját karakterüket elveszítenék, és elválaszthatatlanul kell találkozniok egy többszólamú formában. A régi színpad és nézőtér lényegében ezért egyáltalán nem felel meg az uj színház követelményeinek. A színház, mint tipikus társadalmi szerv együtt fejlődött a társadalom minden irányzatával. A színházi forma az idók folyamán természetesen gazdagodott. A színház mint egy nagyon érzékeny és finom mechanizmus, a legkisebb technikai újításra is reagált. S ha ez a régi színház gyakorlatában nem is volt mindig eléggé észrevehető, ezért végeredményben nem a forma a felelős, hanem azok az emberek,akik a színházak tulajdonosai voltak és akik süketek, vakok voltak minden iránt, ami lehetetlenné tette volna az egyszerű és megszokott színházi rutinmunkát. Az a tény, hogy a technika mindmáig a színházon kívül rekedt,nem annyira e technikának a hiányosságára vall, mint inkább arra, hogy nem voltak olyan művészek, akik megértették volna, élni tudtak volna vele,azaz segítségével uj, fejlettebb fokon álló előadásokat hoztak volna létre. Ennek az egykori színháznak munkarendszere egyszerűen nem engedte felszedni a régi színházi deszkákat, hiszen akkor uj emberekre lett volna szükség, uj alkotókra, akik egyrészt pontosan tudták is volna, hogy mivel lehet pótolni a régi deszkákat. Ezeknek az uj embereknek nyilván megfelelő ismereteik lettek volna a modern technikáról. Az a körülmény azonban, hogy ezek az uj emberek nem jutottak szóhoz, arra vezetett, hogy a régi színházművészek saját elméleteik igazolásául különböző jelszavakat találtak ki, vagyis foggal és körömmel védekeztek minden ellen, ami "reputációjukat", ezt a gyanús zsenialitásukra alapozott reputációt fenyegette. Az uj perspektívától való félelmükben a művészetet romantikus köpenybe burkolják. Papiros-sorsok ábrázolásához menekülnek, amelyeket aztán életnek neveznek. Olyan értéktelen apró históriá-20 -
