Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

Iával egyenlő a szinházi realizmus köznapi és szűk értelmezésében.

Ha "ninden egyéb egyenlő feltétel" betartása mellett ragaszkodunk a realizmus alapjaihoz, a művészet minden fajtája és ágazata, minthogy megvannak a maga sajátosságai, alapját szolgáltathatja a realizmus sajátos, különös, a művészetnek csak erre a fajtájára és ágazatára jellemző formájának. Hatalmas jelentősége van ilyen esetben az egyes sajátosságok mennyiségének, fokának, kategorijának, amelyek szerint az egyes művészek felhasználják.

Vegyük például azokat az alakokat, amelyeket Charlie Chaplin teremtett meg a filmen. Művészete kétségtelenül a kritikai realizmus gyümölcse és a világ, s /alapjában/ a valóság iránti azon viszonyon nyugszik, amelyet megtalálhatunk más realista művészeknél is, akik a művészet más területein: festészetben, irodalomban, zenében, szobrászatban stb, működnek. De az ö maszkja, az ő képzeletszerüsége, az ő viselkedése, az ő kissé kacsázó lába, az ő sajátos járása egész külseje, bár realista a filmművészetben, azonnal,rögtön irreálissá válik, ha mechanikusan lemásolják például más művészetek formáiban. Chaplin alakjai még a filmművészet számára is - "kötéltánc". Csak egy "csöpp", és máris teatrálissá válik. Ezeket az alakokat minden képzeletszerüségük ellenére csak Chaplin zsenije teszi filmszerűvé.

Sőt, mi több, Chaplint filmjeiben partnerek veszik körül, akik formálisan,külsőre több megalapozottságot nyújtanak ahhoz, hogy játékukat természetesnek, igazsághünek és reálisnak nevezhessük. Normálisan járnak, lábfejük normális helyzetben van, a lábuk láb, a kezük kéz, járásuk olyan,, mint az eleven embereké. Az egyszerű élethüség szempontjából Charlie tömény képzeletszerűség. S mégis a filmeken százszor reálisabb az őt körülvevő partnereknél, így figurázza ki a realizmus azokat a dogmákat, amelyeket állítólag- 92 -