Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

ültünk Mei Lan-fan minden előadásán. Állandó látogatói voltunk a Kabuki japán szinház előadásainak.

Képzelőerő! A színháznak külön himnuszt kellene szentelnie a képzelőerőnek, amely az üres színpadot sürü erdővé, a puszta deszkapadlót viharos tóvá, az egyetlen embert egy szál karddal a kezében egész hadsereggé, a nappali világosságot sötét éjszakává, a kicsiny almafagalyat egész kertté változtatja... A képzelőerő teoizonyitja azt, amire a szinház csak céloz, amit a rendező és a díszlettervező akarattal nem fejez ki teljesen és ezzel felkelti a nézőben az alkotó képzeletet...

A kép zelőerő realizmust

szül, s ezt a naturalizmus vagy a "földhözragadt realizmus"

képtelen megtenni.

A néző rendszerint az alkotói képzelőerő hatalmas képességeivel rendelkezik.

Amikor 21-ben "tömegjátékokat" rendeztem városi szabadtéren, egyes, a játékhoz szükséges tárgyakon kivül a színpadon semmi sem volt. Semmiféle diszlet. Hiszen nem lehetett semmit felakasztani, mert a fejünk felett csak az ég volt. Semmiféle dekorativ kulissza. Nem is lehetett odatámasztani vagy odaszögezni ezekét valamilyen falhoz, hiszen fal nem volt, köröskörül a téren nézők ezrei álltak. De soha életemben nem fogom elfelejteni, hogy a sokezer néző mint egy varázspálca legyintésére hogyan kezdett hinni mindabban, ami a színpadon lezajlott. Látni kezdték a cselekménynek azokat a színhelyeit, amelyeket csak odavetett apróságok és a játékhoz szükséges tárgyak jelöltek. Ez a csoda, amelyet az előadás teremtett, a szinház réges-régi erejének segítségével valósult meg, annak az erőnek segítségével, amely évszázadok próbáját állta ki, s amelyet képzelőerőnek nevezünk.

Elegendő egyetlen apró, de pontos utalás és a képzelőerő elviszi a nézőt a színdarab világába, abba a világba,- 77 -