Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

az alakok lélektani elmélyültsége, teljes, sokoldalú belső jellemzése.

Igen, nem minden képzeletszerüség egyforma.

És nem minden hagyomány egyforma.

És milyen borzalmasak az"operai képzeletszerüségek"! Ha valaki, úgy én saját bőrömön tapasztaltam erejüket, hiszen rendeztem néhány operát. Ezek a képzeletszerüségek vasguzsként kötik meg és szorítják az alkotó képzeletét, ami kor megpróbál túllépni az opera sablonos képzeletszerüségén.Azt is el kell ismerni, hogy ezek a képzeletszerüségek igen régiek, százévesek, évszázadosak!

Uramisten, hány hamis, elkorhadt képzeletszerüség állt, s áll még ma is a realista színművészet fejlődésének útjában! Operai, drámai és balettbeli egyaránt.

Vajon kevés olyan rendezői megoldást láttunk, amelyekben a szólisták egész idő alatt úgy állnak, akár a falusi fényképész képei: arccal a nézőtér felé, s egyikük sem szándékszik még ánekszüneteiben sem háttal vagy háromnegyedrészt elfordulva állni.

Vajon kevés olyan kórust láttunk az operákban, amelyek úgy állanak a színpadon, akár a gyakorlótéren" létszámellenőrzéskor". Ilyenkor azt mondják: ezt követeli az opera képzeletszerüsége! És milyen halott, élettelen a statisztéria, mindenekelőtt azért, mert még a néma statiszta is kötelességének tartja, hogy feltétlenül arccal a nézők felé forduljon. Merthogy ezt követeli a "színház képzelets zerüsége."

Emlékezzünk csak a nagy színész, Scsepkin harcára kora drámai színházainak a színészi játékra vonatkozó hazug képzeletszerüsége ellen: itt igaza volt Zolának, a naturalizmus atyjának,amikor kigunyolta a színház hazug képzelet szerűségét és hazug teatralitását csakúgy, mint a hazug klasszicizmust. Olyan művészet volt ez, amely igyekezett minél messzebb kerülni a természettől /más lapra tartozik, hogy Zola ebből helytelen következtetéseket vont- á? -