Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)
alakítsa ki a jellemeket, vagy csak a kérdéseknek egy olyan szükreszabott csoportjára korlátozza a válaszadást, amelyek ahelyett, hogy "emberi" vonatkozásuak lennének, tematikus jellegűek éa amelyeknek az a feladata, hogy a mondanivalót szimbólumokba foglalják ahelyett, hogy a "valóság" látszatát szolgálnák. A felvetett és megválaszolt kérdések természete szabja meg, hogy a sti- Iub realista vagy nem-realista - nem pedig a nyelvezet, amelyet az iró használ, legyen az versforma, közönségéé, népies nyelvjárás vagy akár színtelen próza. Ha tehát stílusról beszélek, ez egyike azoknak az összefüggéseknek, amelyeket tisztázni szeretnék. Ebben az értelemben a Shakespeare! tragédiák a realizmus példaképei, mig AiezkUlosz és Szofoklesz müvei nem azok. Sokkal többet tudunk Macbethről ée Hamletról - függetlenül a drámákban betöltött szerepeikkel járó cselekménytói, mint amit akárcsak gyaníthatunk ßdipusz királyról vagy Strindberg darabjainak hőseiről és hősnőiről. Más szavakkal kifejezve, ha a darab előterében egy személy sorsa, pályája áll, nem pedig azok a motívumok, amelyek befolyásolják, úgy közelebb jutunk a nem-realista stílushoz és ugyanezt a tételt fogadhatjuk el fordított vonatkozásban is. Felfogásom szerint ez az a megdönthetetlen és megváltozhatatlan sajátosság, amely az egyik vagy másik stílust kialakítja. Mindig organikus összefüggések azok, amelyek megszabják, hogy milyen stílusban Írnak egy színmüvet és milyen stílusban kell azt előadni, nem pedig az önkényes, hangulati elhatározás. Az első két darabot, amely e könyvben megjelent, azzal a szándékkal Írtam és úgy adták elő, hogy minél több általános kérdésre adjon választ. "A boszorkány", a "Kát hétfő emléke" és "A hid alatt" nem azzal a szándékkal Íródott és ilyen mértékben eltért a realizmus útjáról. Egy. másik döntő jellegű befolyást az jelent a stilus kialakítására, hogy a színműben hogyan fogjuk fel és kezeljük az 1- dőt. Világosabban szólva, ha úgy fogjuk fel és alkalmazzuk, hogy szabályosan kövesse az órák, napok vagy hónapok múlását, ez olyan stilust kényszerit ránk, amely a realizmus felé hajt. Ha azonban a cselekményt nyíltan felszabadítjuk az idő hatásától úgy, hogy például pillanatok alatt érlelődnek meg olyan dolgok és elhatározások, amelyeknek végső kifejlődéséhez az életben legalább egy esztendőre lenne szükség, szabad kezet nyertünk a nem-realiaztl- 6 -