Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)

egy darabbal "be akar bizonyítani" valamit, valamiképpen helyte­len, biztos, hogy müvészietlen, sőt balfogásnak tekinthető. Egy amerikai kritikusnak például az a felfogása, hogy a színházi kö­zönség sztlk köre - a mozikkal és a televízióval összehasonlitva­­azoknak a daraboknak a következménye, amelyek prédikáltak vala­mit s ezzel elriasztották a tömegeket a színháztól. Ez természetesen nem valami uj Jelenség a világban. Minden jelentősebb drámaírónak küzdenie kellett ellene, mert mindig mu­tatkozott - és fog is mutatkozni! - bizonyos ellenállás az Írók­nak azzal a törekvésével szemben, hogy tanítsanak. És sosem fo­gunk rá kielégítő magyarázatot találni, hogy egyetlen drámaírót sem dicsérhetünk meg azért, mert mély komolysággal ir és ugyan­akkor azért Is, mert meg sem kísérelte a tanítást: a drámai té­mának ugyanis éppen ez a lényege, hogy az életnek bizonyos je­lenségeit választja ki, mig másokat figyelmen kívül hagy és ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot Írni "érdek nélkül", az ép­pen úgy téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni - közöm­bösen. Az sohasem vitatható kérdés, vájjon taniteon-e a színmű, de az igen: vajon művészi alkotás-e? Ebben a vonatkozásban az alapvető feltétel mellőzve a tisztára technikai meggondolásokat a szenvedély, amely a tanitószándékot áthatja. Sietek ehhez hoz­zátenni, ami amugyis nyilvánvaló: egy müvet nem lehet aszerint elbírálni, vajon a benne foglalt tanítás helytálló-e. Aude tel­jesen félrevezető lenne azt állítani, hogy a művészet és a filo­zófiai vagy társadalmi tartalmú témák között mélységes ellentét van. Ezt nem a tanító darabok iránti előszeretet mondatja ve­lem, hanem a teremtő művészet iránti tisztelet. A műalkotást nem az Olympuszról nyújtja le valami olyan teremtmény, akinek láto­mása olyan végtelen távlatú, mint maga a világ. Ha Így volna, akkor egy színmüvet sosem lehetne befejezni éppen úgy, ahogyan a történelemnek sincs befejezése. A darabnak kell, hogy vége le­gyen, mégpedig a tetőponton kell véget érnie és, hogy ezt a te­tőpontot kikovácsolhasauk, az élet végtelenül bonyolult erőit végessé kell átalakítanunk éa arra alkalmassá, hogy többó-ke­­véabé tömör kulminációban sűrűsödjék. így minden dráma ilyen vo­natkozásban önkényesen épül fel, ha az élettel állítjuk szembe és a szerző szempontját - nem egyszer rögeszméjét - teeteeiti 16 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom