Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)
egy darabbal "be akar bizonyítani" valamit, valamiképpen helytelen, biztos, hogy müvészietlen, sőt balfogásnak tekinthető. Egy amerikai kritikusnak például az a felfogása, hogy a színházi közönség sztlk köre - a mozikkal és a televízióval összehasonlitvaazoknak a daraboknak a következménye, amelyek prédikáltak valamit s ezzel elriasztották a tömegeket a színháztól. Ez természetesen nem valami uj Jelenség a világban. Minden jelentősebb drámaírónak küzdenie kellett ellene, mert mindig mutatkozott - és fog is mutatkozni! - bizonyos ellenállás az Íróknak azzal a törekvésével szemben, hogy tanítsanak. És sosem fogunk rá kielégítő magyarázatot találni, hogy egyetlen drámaírót sem dicsérhetünk meg azért, mert mély komolysággal ir és ugyanakkor azért Is, mert meg sem kísérelte a tanítást: a drámai témának ugyanis éppen ez a lényege, hogy az életnek bizonyos jelenségeit választja ki, mig másokat figyelmen kívül hagy és ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot Írni "érdek nélkül", az éppen úgy téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni - közömbösen. Az sohasem vitatható kérdés, vájjon taniteon-e a színmű, de az igen: vajon művészi alkotás-e? Ebben a vonatkozásban az alapvető feltétel mellőzve a tisztára technikai meggondolásokat a szenvedély, amely a tanitószándékot áthatja. Sietek ehhez hozzátenni, ami amugyis nyilvánvaló: egy müvet nem lehet aszerint elbírálni, vajon a benne foglalt tanítás helytálló-e. Aude teljesen félrevezető lenne azt állítani, hogy a művészet és a filozófiai vagy társadalmi tartalmú témák között mélységes ellentét van. Ezt nem a tanító darabok iránti előszeretet mondatja velem, hanem a teremtő művészet iránti tisztelet. A műalkotást nem az Olympuszról nyújtja le valami olyan teremtmény, akinek látomása olyan végtelen távlatú, mint maga a világ. Ha Így volna, akkor egy színmüvet sosem lehetne befejezni éppen úgy, ahogyan a történelemnek sincs befejezése. A darabnak kell, hogy vége legyen, mégpedig a tetőponton kell véget érnie és, hogy ezt a tetőpontot kikovácsolhasauk, az élet végtelenül bonyolult erőit végessé kell átalakítanunk éa arra alkalmassá, hogy többó-kevéabé tömör kulminációban sűrűsödjék. így minden dráma ilyen vonatkozásban önkényesen épül fel, ha az élettel állítjuk szembe és a szerző szempontját - nem egyszer rögeszméjét - teeteeiti 16 -
