Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
STEFFI — Csoda. Igen. Csoda történt. Nézzétek csak! — Én — tudok — járni. Tudok járni, mint bárki más. — Hát nem látjátok? MONIKA - Vigyázz, Steffi! Jaj, nehogy elessél! (Sietne hozzá, de HERBERT visszatartja.) STEFFI — Ha mondom, hogy csoda történt! — És most megmondhatod neki, hogy többé nincs szükségem orvosra, nem kell fárasztania magát. Mondd csak meg neki! HERBERT — Amit megígértem, Steffi, tudod jól... STEFFI - (unottan) De hiszen nem te voltál. Te csak az első voltál, aki odaért. — Mondd meg neki, anya, most rögtön! MONIKA — Nem szégyelled magad, Steffi? Betörsz ide... STEFFI — Hiszen kivártam, amíg végeztek. Nem igaz? MONIKA — Megtiltom, hogy így beszélj velünk. STEFFI - Mondd meg neki, anya. (És olyan hirtelen, ahogy felbukkant, eltűnik.) HERBERT — Most engem vádoltok. Mind a ketten. MONIKA — Inkább maradjunk csendben. 14. kép Az éjszaka hangjai. STEFAN a színpad egész terén át bolyong — hiszen még mindig szökésben van. MONIKA, HERBERT; STEFFI az ablaknál. TINA még mindig a fürdőszobában. BROCKNÉ az ajtónál áll, küzd az álmosság ellen. BROCK a színpad szélén ül, egy telefon mellett. FRAHM ugyanúgy bolyong, mint Stefan, nyugtalanul, cigarettázva. KÍSÉRŐJE hallgat ALBERT. SILKE. STEFAN — Minden olyan sötét, olyan rideg. Soha nem láttam még ilyennek a világot, nem is hittem, hogy ilyen is lehet. Mindenben ott lappang valami ellenséges. - Fogalmam sincs, micsoda. Hegyek? Völgyek? Vagy tengerek? 43
