Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)

7. kép

Hangok az éjszakában.

STEFAN a priccsén.

TINA az ágyában.

MONIKA Herbert et várja.

BROCK ÚR BROCKNÉval.

STEFFI.

ALBERT.

FRAHM.

(És ismét a nyíltan soha meg nem szólaló közvélemény hangjai.) STEFAN — Csak a bilincs meg a lánc hiányzik.

TINA — Az embernek nincs semmije, csak a fájdalom, a megaláztatás, a tehetetlenség!

MONIKA — Az égvilágon semmit nem csináltam, mégis én tehetek mindenről. Bárcsak képes lettem volna színlelni. Mert nem a hazugság rombolja szét a reményt, hanem az igazság.

BROCK — Most legalább rájött, mit várhatna egy olyan alaktól, aki kezet emelt az édesapjára. így legalább túl vagyunk az egészen.

BROCKNÉ - Egyszer még majd hálás lesz nekünk.

BROCK — A mi lányunk; meg fogja érteni.

STEFFI — A kutyák megint a fűvön hancúroznak. Mint minden éjjel. ALBERT — Remélem, több ostobaságot már nem produkál a kölyök. Jövő vasárnap már a benn maradása tét. És ha tartja a mai formáját, senki nem pótolhatja. Valamit tennem kell.

FRAHM — Csak vaktában csapkod a fiú. És közben hogy rám ijesztett. De hát vannak dolgok, amikben az ember sohasem lehet egészen biztos. (A KÉT FÉRFI, meglehetős ittasan.)

II. FÉRFI — Én pedig aszondom, hogy ennek így kellett történnie. így van ez mindig, ha egyesek nem veszik tudomásul, hogy senki se élhet úgy, ahogy akar. És az egészről csakis a Monika tehet.

I. FÉRFI — Szép kis halacska volt, csak a te hálódból csúszott ki.

II. FÉRFI — Eh, már rég el is felejtettem. De szegény Werner, ő bezzeg

kifogta. Aztán, három évvel később... És azt tudod, mit mondott a csaj a bíróság előtt, hogy miért válik? Mert nem akar húszévesen úgy élni, mintha már nyugdíjas lenne. Na szép - aztán most mire vitte?

I. FÉRFI — Te meg boldog vagy, mi?

30