Lubienski, Tomasz: A parancsnok halála - Drámák baráti országokból 5. (Budapest, 1986)
LEPPO — Ön parancsol. DON - Mitől tartasz már megint? LEPPO - Nem tudom, mi lesz, ez az igazság. DON — Tudom, hogy alapjában véve ártatlan fickó vagy, aki vissza akar menni a szülőfalujába. LEPPO - Az imént már jártam egyszer a temetőben. DON - Nem örülsz, hogy én még egyszer, netán személyesen, bocsánatot akarok kérni a Parancsnoktól? LEPPO — Örülök és félek. DON — Bizony, te köntörfalazol, és ez gyanús. Különben ne aggódj, a te kombinációid engem nem érdekelnek, ha elnézem, milyen szép és nyugodt itt minden. Milyen szépek, milyen fehérek ezek a szobrok. Semmi nyirkosság, semmi nyálkás párolgás. Mintha közelednének felém. Mintha rám lehelnének. LEPPO — Bizony, nézze azt a kinyújtott ujjat. DON — Milyen érdekes néma társaság. LEPPO - Látom, tetszik önnek, de az a mohától koszos kőfej, az a letört, repedt kéz, a bevert üveg aggaszt egy kissé. DON — Engem inkább az nyugtalanít, vajon akadnak-e ott ismerősök? Lehet, hogy várnak minket. Evezzünk csak más vizekre, huu, volt már néhány remek nővel dolgom, akik szívvel-lélekkel mindent beleadtak, fantasztikus volt, az apjukért, beteg gyerekükért, a férjükért a börtönben, kenyérért, útlevélért, egy Ígéretért, vagy illatos bundáért, aztán persze közbejött némi kellemetlenség, de mégis, az utolsó előtti pillanatig jó volt nekik, mégiscsak humánusabb így, különben is, ha úgy vesszük, a Parancsnok urat egy csomó ellenség várta, katonák, civilek, ártatlanok, színes nedves cafattá szétroncsolódva. Vagy dehogy, szamárság, hol találsz itt egy európait, ráadásul a mi időnkből, ez már kivételes szerencse volna. Micsoda tömege a teljesen ismeretlen embereknek, járványok, tűzvészek, háborúk, ki ismerné ezek közül a mi kis Parancsnokunkat, hogy megmondja nekem, hogy is volt, tényleg olyan derék és becsületes volt-e? LEPPO — Személy szerint őt kérdezi? DON — De sajnos, amíg élek, nem tudok meg semmit. LEPPO — Épp a Parancsnok előtt állt meg. 51 i I
