Evarac, Paul: Az ötödik hattyú - Drámák baráti országokból 3. (Budapest, 1984)

MÁSODIK RÉSZ

MI REA

/Az eddiginél ünnepélyesebb öltözetben jön; a fotelbe ül s kinéz a közönségre/: Elnézésüket kérem, hogy az előbb, mikor kigyűlt a villany megijedtem. Nem a kebelbeliektől, hiszen őket naponta látom, együtt dolgozunk - a mögöttük sejlő tömegtől ijedtem meg. A tömeg egy-ket'tőre elítéli az embert. Nem hallgatja meg a magyarázkodást, ösztönösen és gyorsan állást foglal, s keményen ítél. Ha valahogy elbeszélgethetnénk egyenként mindenkivel, megértetének. így, együtt elítélnek. S nekem most megértésre és támaszra van szükségem.

Meg aztán úgy tűnt, itt ül önök közt - fanyarul mosolyogva - egy elvtársam, egy képzett ideológus,a maga lekicsinylő fitymálásával az ilyen "semmiségek" iránt, "Disznóság. Ilyesmit ma már nem csinálnak. Még csak nem is tanulságos ügy. Rúgják ki, mit vacakolnak vele." - mondja. Ha ugyan nem tanúsit felsőbbsóges’ elnézést. Mert hozzá nem érnek fel ezek az apró ügyek; őt az élet nagy elméleti kérdései foglalkoztatják. Ha vitatkozunk, mindig kíméletlenül ledorongol. Persze érvekkel; számára az élet - egyenlet. Ha valami nem stimmel, nem fér a képletbe, az nincs. Mikor beszél, az az érzésem, bélyegzőt üt a jelenségekre; "Helyes", "Méltányos", "Szükségszerü","Igaz" satöbbi. Dufy meg én nem férünk bele ezekbe a kategóriába, s igy mint emberi lények nem vagyunk méltók az érdeklődésére. Hacsak éppen nem unatkozik, s nem kezdi vizsgálni az "esetet" mint teoretikus; hogyan volt lehetséges, milyen okok játszottak közre, mennyiben tipi-