Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 10. (Csíkszereda, 2014)
Történelem - Tüdős S. Kinga: „Kinek jó levele nem volna.” Adalékok a fejedelemségkori székelyföldi jobbágyok címeresleveleinek történetéhez
„KINEK JÓ LEVELE NEM VOLNA” előzőleg le nem kötötte armalisa megszerzésének fejében. Amit magával vihetett és amellyel szabadon rendelkezhetett az csupán kevéske ingósága lehetett. Ezt követően az újdonsült armalista bár szabadult régi kötelékeitől, de a befogadó jobbágytartónál újabb kötöttségeknek kellett eleget tennie. Erdély-szerte a szökött jobbágy talált magának új pártfogót esetenként armalis levelének megszerzéséhez, mivel minden tiltás és országgyűlési végzés ellenére a szökött jobbágyok tovább maradhattak s éltek az országban.30 Túlélésükre lehetőséget a kényszer teremtette szükség kínált, amikor a gyarapodni kívánó földesúr vagy gazda a szökött jobbágyot a tilalom ellenére oltalmába fogadta. A 17. században, a lázas majorépítkezések idején egy-egy gazdaság életképességét elsősorban a termelő munkáskéz biztosította, ezért senki nem válogatott a dolgozó jobbágyszolga megszerzésének lehetőségeiben. így fonódott egybe érdek és szükség, s kényszeríttette a korabeli társadalmat egy törvényen kívül álló csoport hallgatólagos elfogadására, amelyet a szökött jobbágyok, a törvény elől menekülő, oltalmat kereső emberek alkottak. A gazdaságát növelni, esetenként csupán fenntartani kívánó földesúr - ha másként nem tehette - érdekeit követve fogadott fel szökött jobbágyot munkára, azonban ezzel kockáztatta tekintélyét, hitelét az erdélyi, székelyföldi rendek előtt, nemegyszer kerülvén konfliktusba magával a régi birtokossal. Ez az oka annak, hogy a korabeli okiratokban olyan gyakran olvashatunk szökött jobbágyokról. Az érdem nélkül szerzett rangemelést igazoló oklevelek elszaporodása már magában is komoly társadalmi feszültségeket okozott, nem beszélve arról, amikor a kérelmező gyakran nemcsak személyére szóló kérvény nyújtott be a kancellárián, de neve mellett atyafiait vagy más ismerősét is beíratta a kérelembe. Ezáltal duzzadt egyre jobban az érdemtelenül szerzett armalisták száma (is) a feszültségekkel már így is telített székely, de az erdélyi rendiség társadalmi viszonyai között. Az, hogy az armalist szerzett jobbágy és az útját egyengető közbenjárója, földesura viszonya a továbbiakban hogyan alakult, nagyba függött a megállapodás terhétől, a gazda igényeitől, a jobbágyterhet vállaló egyéniségétől, s nem utolsó sorban a szerencsétől. A 16. század végén, de főként a 17. század során elindult folyamat révén egyre több család emelkedett ki a „póri állapotból” s jutott rangemeléshez, esetenként a nemesek soraiba, gyarapítva azoknak a számát, akik nem voltak mások egy armalist szerzett, szökött jobbágynál. Egyre több család őrizhette a ládafiában a többnyire vitézséggel, ritkábban ügyeskedéssel vagy pénzen megvásárolt címeres levelét. A névre szóló, festett címerrel ékesített, függő pecséttel hitelesített, a fejedelem aláírásával ellátott pergament egyre többen teregethették ki falustársaik előtt, büszkélkedve és elvárva a nekik kijáró tiszteletet. Számuk annyira megnőtt, hogy a nemesi cím védelme nemsokára országos társadalmi és politikai kérdéssé vált. Érdekében országgyűlési határozatokat is kénytelenek voltak érvénybe léptetni. Az 1581. május Tjén Kolozsváron tartott országgyűlés elrendelte, hogy az ilyen szökött jobbágyot a nemesek közé ne sorolják, sőt ha már azt megnyerte, perbe foghassák.31 Gyakran megesik, „ hogy az mely jobbágyok urok földéről el szöknek városokra avagy egyéb helyekre, hogy minél inkább meg maradhassanak földes urok ellen, magokat meg nobilitáltatják urunkkal ő nagyságával. Végeztük azért, hogy eféle elszökött jobbágyokat meg ne nemesíttessenek, sőt az kik megnemesíttettek is azokat... processus szerént meg láttassék, vagyone méltó helye vagy nincs...”32 33 Az ügy rendezésére, amellyel a földesúr jobbágya feletti jogát biztosították, az 1631 évi ország- gyűlésen hozott határozat 28. cikkelye volt hivatott. Ennek értelmében: „végeztük azért egész országúi, három nemzetül, hogy ha ki a modo in posterum az országgyűlésében nemeslevelét publicáltatja székes helyén és vármegyéjén és publikáltaim tartozik: ha pedig nem cselekedné, vigor a ne légyen levelének”.33 Elrendelték, 30 Tüdős S. 200l/b, 33-41. 31 Eoe m. 44. 32 Eoe ül. 44, 159. 33 EOE IX. 271. Ezeket foglalják majd törvénybe az 1540-1848. évi Erdélyi Törvények tárában. 253
