Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 10. (Csíkszereda, 2014)
Történelem - Forró Albert: Hodgya első világháborús hősei
HODGYA ELSŐ VILÁGHÁBORÚS HŐSEI Forró Albert Egy nappal az első világháború kitörésének századik évfordulója előtt, 2014. július 27-én a híres katonai takarodó, az II Silenzió előadásával számos európai országban és az Amerikai Egyesült Államokban kezdetét vették az elesettek emléke előtti tisztelgések. A megemlékezések kiváló alkalomnak bizonyulnak, hogy újra számbavegyük életüket a hazáért feláldozó hőseinket, illetve az emléküket megörökítő emlékműveket és emléktáblákat. A 20. századot a tömegek századaként is szokás emlegetni. Ez a megállapítás nem csak az ipari termelésre, az emberi és politikai jogok széleskörű kiterjesztésére, a szélsőséges ideológiákat és diktatúrákat legitimizáló tömegpártok megteremtésére igaz, hanem a tömeges háborús halál megjelenésére is. Legalább ennyire közismert tény az is, hogy a gépesített hadviselésnek köszönhetően 1914-1918 között tízmillió katona lelte halálát a harcokban. A Nagy Háború magyar emberveszteségének adatai szintén lesújtóak. Az Osztrák-Magyar Monarchia embervesztesége megközelítette az 1,5 milliót, amelyből 661 ezer fő a Magyar Királyság katonahalottainak száma. Ehhez ha hozzáadjuk a sebesültek és a hadi fogságba esettek számát, elmondhatjuk, hogy a háború alatt behívott férfiaknak több mint a fele életét vesztette a harcokban vagy a fronton szerzett sebesülés és betegségek következtében.1 A háború - tekintettel a nagyszámú elesett katonára - egy újfajta emlékezést, a háborús hősök közösségi kommemorációját hozta létre, amelynek nyilvános színterei a háború alatt vagy az azutáni években felállított emlékművek lettek. A modern emlékezeti kultusz folytán először történik meg a történelem során, hogy a háborúban elesett katonák mindegyikének megörökítik nevét a helyi közösség által állított emlékműveken. Szinte nincs olyan közösség, amelyben ne fogalmazódott volna meg annak az igénye, hogy a harcokban elesett hőseit név szerint emlékezetében megőrizze, s az emlékezet által folytonosságot teremtsenek a szülőföld, az otthon és a harctéren életüket áldozó, idegen földben nyugvó szeretteik között.2 Ez a tömeges emberi igény materializálódott később a nagyszámú háborús emlékműben. Vidékünkön, az egykori Udvarhely megye területén 138 emlékművet és emléktáblát szenteltek a Nagy Háború áldozatainak.3 Az első emlékművek még nem az emlékezés, a gyász, a „fájdalom színterei” voltak, hanem sokkal inkább mozgósító, propagandisztikus jellegük volt, a honvédő bátor hős katona kultuszát szolgálták. Az áldozatok számának növekedésével azonban szemléletváltás következett be az emlékművek rendeltetését illetően. A katonák tömeges halálával szembesülő hadvezetők kezdeményezésére 1917 tavaszán a Magyar Országgyűlés Képviselőháza elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló törvényt. Az 1917/VIII. te. szerint „Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemessé.” Ezért a törvényhozás arra 1 GYÁNI 2015, 58-66. 2 Uo. 3 Forró 7. A Csíki Székely Múzeum Évkönyveik. (2014), p. 161-170 161
