Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 7. (Csíkszereda, 2011)
Történelem - Sándor-Zsigmond Ibolya: Mesterek és segédeik székelykeresztúri kisvállalkozások a 19. század második felében és a 20. század elején
MESTEREK ÉS SEGÉDEIK ság, mivel nem volt képesítéshez kötött mesterség, mindvégig megmaradt a háziipar szintjén, a hozzáértés, a műhely családon belül hagyományozódott. A 20. század elején azonban a szitakészítést is iparnak minősítették, képesítéshez kötötték, így található a tanulmányozott segédkönyvekben iparengedéllyel működő szitásmester, akinek műhelyében marosvásárhelyi és Bihar megyei segédek dolgoztak, valamint helybéli tanoncok sajátították el a mesterség fortélyait (lásd 3- kép). A 19. század második feléből csupán szórványos utalásokat találunk arra nézve, hogy mikor, kiknek engedélyezett a társulat vándorlást. 1868-ban „Asztalos legény Sz. Keresztúri Albert Andrásnak 3 évi vándorlás ezennel megengedtetik. ”20 Máshol egyszerűen csak megemlítik, hogy illető segéd a kötelező vándorlásból hazatért. A társulatba való beálláskor is be kellett mutatni a vándorkönyvet: „1864. június 15-én előljárósági és bizottmányi gyűlés tartatván czéhmester KovácsJózsef elnöksége alatt, mikor is a táblajárási díj lefizetése mellett kéréseket bényújtották u.m. czipészsegéd Udra Miklós és tímársegéd Sófalvi Lajos kik is kívánván N.s. társaságnak az illő 10 forint díj mellett tagjává válni, kiknek a 10 forint beállási díj lefizetése után kívánságok meg nem tagadtatván a N.s. Társulat által annál is inkább, mivel vándorkönyveiket megvizsgálván a törvény szerént helyesnek találtattak. ”21 A segédkönyvek érintik a Székelykeresztúrra érkező segédek vándorlását azáltal, hogy bejegyzések árulkodnak az előző munkahelyekről. A helybéli legények vándorlásáról azonban csak az ipartestületi jegyzőkönyvek tájékoztatnak. A 20. század első felében Erdély nagyvárosai, Szeben, Kolozsvár és Budapest voltak azok a városok, ahol a mesterséget már kitanult iparosaink tökéletesítették tudásukat. így ifjabb Bálint Dániel szebeni németeknél tanulta az asztalosságot.22 A helyi újság, a Székelykeresztúr hetilap hirdetései is tartalmaznak adatokat a keresztúri iparosokra vonatkozóan. Jóllehet ezek az általában képes hírverések pusztán a reklámozást szolgálták, sok esetben arról szólnak, hogy az illető iparos hol, mely neves cégnél, milyen műhelyben tökéletesítette szaktudását, miért érdemes őt felkeresni. Kapronczay Sándor asztalosmester budapesti tanulmányai után nyitotta meg asztalosműhelyét Székelykeresztúron. Ábrahám Róza női szabónő 10 évig Budapesten dolgozott, majd 1906-ban Székelykeresztúron varrodát nyitott, ahol a tehetősebb polgári réteg számára elegáns toaletteket készített. 1912-ben, hogy a fejlődéssel lépést tarthasson, háromheti tanulmányi körúton volt, s a kolozsvári divatszalonokban sajátította el a legutóbbi divatújdonságok készítési módját. Gál Ince és Árus Albert szabómesterek a legtöbb segéddel dolgozó szabóműhelyek fenntartói folyamatosan reklámozták szolgáltatásukat, de a „Regina” Első Székelykeresztúri Gőzműmalom, Zichler Antal bádogos, Kovács Ernő kerekes- és kovácsmester is élt a hírverés eme lehetőségével. Az újságban közzétett reklámokkal egybecsengve, a segédkönyvekből kitűnik, hogy a 20. század elején Keresztúron több jól menő szabóiparos, cipész, hentes és más szakmabeli dolgozott, akik közt nyilvánvaló volt egy egészséges versenyszellem, amelynek jótékony hatása volt mind a termelésre, mind pedig az iparos műhelyek megítélésére. ■ Iparosság az ipartestület megalakulása idején (1890) és a 20. század elején Egy majdnem 40 évvel ezelőtt készített, a város társadalmával foglalkozó tanulmány számbavette az 1900-as évek eleji iparosodó Székelykeresztúr vállalatait, kitért ezek szakmánkénti megoszlására, számadatokkal illusztrálva az egyes vállalkozások nagyságrendjét és gazdasági erejét.23 Az alábbiakban e tanulmány adatait ismertetem, majd a levéltári kutatá20 ITJK1868. 21 ITJK1864. 22 Fia, Bálint Lajos szóbeli közlése 2003-ban. 23 VAJDA 1974. 175
