Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 6. (Csíkszereda, 2010)
Szemle - Kelemen Imola: „Könyvismerkedés” az archaeozoológiával
KELEMEN IMOLA Múzeumában Diana Bindea által folytatott vizsgálatokkal. Az utóbbi évtizedekben Georgeta El Susi körül alakult ki egy állatcsontfeldolgozó központ Resicabányán, Krassó-Szörény megyében (románul Reşiţa, Caraş-Severin), illetve Berendi Erzsébet - bajtársam az életben, munkában egyaránt - és jómagam remélhetőleg méltón fogjuk tudni képviselni Székelyföldön is a tudományt. Az archaeozoológia módszertanának megfelelő szintű ismertetése különálló tanulmányként vagy kiadványként állná csak meg igazán a helyét, céljait azonban megpróbáljuk röviden szemléltetni, végigkísérve a csont útját az állat pusztulásától egészen a régészeti leletképződésig és nyilvántartásig. A csont, mint élő szövet. Amíg az állat életben van, különböző hatások érik őt vagy magát a csontozatát, amelyek befolyásolhatják a csont szerkezetét. Ezek közül az első és legfontosabb a növekedés, hiszen ennek egymást követő fázisaiban láthatóan különböznek a csontok méretei, illetve szövettani jellemzői. Ugyanakkor, fajtól és nemtől függően az állatok csontrendszere különböző módon fejlődik. Mindezen tényezők nyomot hagynak a csonton, melyek alapján, optimális esetben (!), az archaeozoológus egyetlen csontdarabból megállapíthatja, hogy az melyik testrészből származik, illetve az állat faját, korát, nemét és marmagasságát. A második tényező, amely befolyásolhatja a csontok szerkezetét - még az állat életében -, a különböző betegségek, ide számítva a csontok törését is. A patológiai elváltozások közül az izületi- és csont-betegségek azok, amellyekkel állatcsontanyagok vizsgálata során az archaeozoológus a leggyakrabban találkozik, de ugyanakkor az állat nem megfelelő ellátása (pl. alultápláltság) is jelentősen változtathat úgy a fogak, mint egyéb csontok szerkezetén. A csont, mint nyersanyag. Az állat elejtése, leölése, feláldozása után, ennek céljától függően, a test különböző folyamatokon megy keresztül. A legtöbb esetben a leölés célja az élelemszerzés, és az ezt szolgáló folyamat során érheti a legtöbb féle hatás a csontot. A halál oka, és némely esetben az azt okozó eszköz típusa is beazonosítható, amennyiben az nyomot hagyott valamelyik csonton (pl. nyakcsigolyán). Szintén a vágás- vagy hasításnyomok alapján megismerhetjük a közösség nyúzási- és csontolási technikáit, húsfeldolgozási szokásait. A főzés- és égetésnyomok az étel elkészítésének módjáról árulkodhatnak, míg egyes rágásnyomok a háziállatok (kutya, macska) létének bizonyítékai lehetnek. Az elejtett állatok csontjaiból gyakran eszközöket, fegyvereket, díszítőelemeket stb. készítenek, melyek arról szolgálhatnak információval, hogy mely fajokat és azok milyen testrészeit preferáltak ilyen célokra használni. A csont, mint hulladék. Miután az ember a lehető legtöbb módon ki- és felhasználta az állatot, illetve a nyersanyagokat, amivel az szolgál, a maradványoktó, visszamaradt daraboktól, csonttöredékektől vagy akár nagyobb testrészektől egyben, megszabadul: vagy úgymond „akárhova” szétszórja, eldobja (ekkor számíthatunk kutyák és más állatok pusztításaival is) vagy pedig egy kifejezetten erre a célra kialakított szeméttároló gödörbe helyezi. Mindkét esetben a maradvány előbb-utóbb, szándékosan vagy anélkül betemetődik és szerkezetét elkezdik befolyásolni a természeti hatások: a levegővel való érintkezés, a talaj minősége, a környezetében levő növények gyökerei, a földben előforduló állatok, rágcsálók mozgásai és főleg rágásai, stb. A csont mint régészeti lelet. A fent felsorolt folyamatok, melyeken egy csonttöredék, csontváz vagy egy egész lelőhely csontanyaga keresztülmegy, jelentősen befolyásolják a régészeti leletként azonosított darabok minőségét és a vizsgálatra szánt anyag mennyiségét is, hiszen a húsfeldolgozás, ételkészítés, betemetődés és a földben töltött idő során a csontváz sokkal több, mint fele egyszerűen elvész. A begyűjtést végző archaeozoológus és/vagy régész rendelkezésére, tehát, egy eleve limitált mennyiség áll, a régészeti állattani vizsgálatot végző szakember pedig a begyűjtés módszereitől függően egy valószínűleg még kisebb anyagot kap kézhez. A következtetéseket ezért óvatosan, és gyakori feltételes mód használatával tanácsos levonni. De melyek is lehetnek ezek a következtetések? A régészeti állattan kutatásai optimális esetben választ adhatnak a következő kérdésekre:- Mi volt a közösség alapvető foglalkozása, vagy melyiket űzte nagyobb arányban (állattartás, vadászat, halászat, madarak vadászása, puhatestűek gyűjtése, stb.)?- A rendelkezésre álló fajok közül melyeket vadászta, tartotta inkább, nagyobb arányban?- Milyen nemű és milyen korosztályba tartozó egyedeket tartott nagyobb számban vagy ölt le gyakrabban?- Használta-e az állatokat különböző munkákra (mezei munkák, igavonás, teherhordás, stb.)? 558
