Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Szemle - Vofkori Mária: Recenzió: Városok arcai. Egy helytörténeti sorozatról
Vofkori Mária amelyeknek még és már útja sem volt és gyerekek sem lakták, Homo- ródremetébe és Gyepesbe, ahová hátizsákban, a hegyen át kellett átcipelni a vetítőgépet, az Aspectomatot, a Tesla magnót és a vetítővásznat; és végül „a változás” után megtalálta egy olyan típusú könyvben, ami műfajilag nem volt új, de amit egy kicsit átszabott, magára alakított. így született meg a Várostörténet képekben. Kezdetben nem szánta sorozatnak. A „forradalom” után már ki lehetett mondani sokmindent, de az átélt korszak arra tanította Vofkori tanár urat, hogy óvatos legyen. Úgy gondolta, hogy idő kell, amíg a hivatalos szó, a nyomtatott szó, a kimondott szó visszanyeri méltóságát, de könnyen, gyakran és váratlanul jöhet egy vagy több olyan korszak, amikor ismét devalválódik. Ezért maradt a fotográfiánál. A képnél. Hitelesebbnek vélte, hitelesebbnek tudta. A fotót nem csak illusztrációként, hanem történelmi forrásként is használta. Elsősorban történelmi forrásként. És mivel ez volt a kiindulási alap, így eleve adott volt az a történelmi idő is, amire vizsgálódásait irányította: a dagerrotípiától napjainkig. Az első kötet - Székelyudvarhely - nehezebben állt össze. Meg kellet teremteni a gerincet, a teljes csontvázat, amelyre aztán rá lehetett építeni mindazt, amitől a mű élővé válhatott. El kellett dönteni, hogy kinek szól, milyen széles közösségnek, mennyire lesz tudományos és mennyire ismeretterjesztő. Nem volt könnyű megtalálni azt a nem túl széles ösvényt, ahol végig kellett menni, ami lehetővé tette, hogy a mű ne legyen híján a szakmaiságnak, ugyanakkor megfeleljen a nagyérdemű közönség óhajainak, annak, amire az egykori fotográfusok is törekedtek, mint a gyergyó- szentmiklósi LORINCZ ISTVÁN, aki „Szíves megtekintést és pártfogást kér.” A szerző már a sorozat első kötetében, a Székelyudvarhelyben is társszerzőknek tekintette az egykori fotográfusokat, akik ha nem is tudatosan, de munkájuk lényege szerint - dokumentáltak. így mindegyik kötet egy rövid fotótörténeti áttekintéssel kezdődik, amelyet egy dióhéjba foglalt várostörténet követ. Utána pedig jön a séta, végig a városon, a városokon, a fő- és mellékutcákon, úgy, hogy az olvasó benézhet a hátsó udvarokba, félrehúzhatja az ablakok függönyeit, lebonthat és újraépíthet házakat, középületeket, templomokat. Egy kicsit történelem, egy kicsit urbanisztika az, amit követ a szerző, és mindig - élet. Az olvasó jelen lehet valamilyenféleképpen a múltban, a nem túl távoliban, megcsodálhatja dédanyáink loknis haját, zsabós blúzait, és azt a zenekart, amelynek még a neve is az, hogy „Nagymamáék zenetársasága”. Láthatja a tűzoltókat, a báli meghívókat, elkalandozhat a városok fürdőibe, a borvízkutakhoz, végül pedig a gazdaság, a sportélet és a kultúra tájaira is. Színesben, régi barnában és fekete-fehérben pompázó világ ez, a fotográfia mutatta és őrizte világ, a fotográfia, 312
