Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Szemle - Vofkori Mária: Recenzió: Városok arcai. Egy helytörténeti sorozatról
műtermének reklámját, vagy épp a BÍRÓ JÓZSEFét, aki már akkor arra törekedett, hogy: „szolid és tartós kivitelű munkáim által a nagyközönséggel a nagyított képeket megkedveltessem és piacunkról a cifra reklám mögé bujtatott silány munkákat kiszorítsam’’. Avagy nem valami ilyesmire vágyunk valamennyien ma is? Recenzió: Városok arcai: Egy helytörténeti sorozatból Műfaj és tartalom „ Olyan világot értünk meg, uram,/ Hogy ezt csak a gazember éli túl,/ S aki túléli, úgyis mind gazember”, mondja Barakiás SZÉKELY JÁNOS drámájában, a Caligula helytartójában. Summázata volt ez a kornak, amelyben élnünk adatott. Amelyben VOFKORI GYÖRGY is élt. Annak a kornak, amely mára felejtődik, kopik, mintha változna is az emlékezetben, amely egyre inkább abba az elkoptatott közhelybe sűrűsödik, hogy: diktatúra. Az 1970-80-as évek Romániájában olyan sok hazugság volt a kimondott, kinyomtatott, a hivatalosnak számító szóban, hogy az majdnem teljesen hitelvesztett lett. Nem érdekelte a közönséget, a nagyérdeműt, mert eleve tudott, és társadalmilag ha nem is elfogadott, de felismert igazság volt, hogy az - hazugság. Nem kell rá odafigyelni. Egy ilyen korban nem élhette fénykorát a történész szakma sem. Gyanakvás övezte. Ezért VOFKORI GYÖRGY - talán félig öntudatlanul - egy olyan történelmi forrás felé fordult, amely akkor még kevésbé volt manipulálható, amelynek jobban hittek: a fotográfia felé. Ebbe az irányba vitte minden, maga is gyűjtő volt, aztán amatőr fotós, aki tudatosan és öntudatlanul is állandóan dokumentált. Fotózta a változó környezetet, a lebontásra ítélt házakat, mindent, amit a korszak hatalmasai „haladó hagyományok” címszó alatt még eltűrtek. Tanárember lévén mindig benne volt a tudás megosztásának, továbbadásának kényszere, és kereste ennek a legmegfelelőbb módját. Egy olyat, amit sajátjának tudhatott, és amit a közönség is elfogadott, hitelesnek tartott. És igen, kereste a közönség pártfogását, valahogy úgy, ahogy fotográfus elődjei is tették, akik ezt minden alkalommal meg is fogalmazták reklámhirdetéseikben, valahogy úgy, ahogy HÖNISCH L. ISTVÁN is tette: „A n. é. közönség szíves megrendeléseit kérem részemre fenn tartani. ” VOFKORI GYÖRGY sokáig keresett, és többször is úgy látszott, hogy megtalálta a saját műfaját. Megtalálta Zetelakán, amikor múzeumsarkot rendezett be az iskolában, de mégsem lett muzeológus; megtalálta az udvarhelyszéki tájegységekről készített vetítettképes előadásokban, amelyekben kép és szöveg egységére törekedett, és amelyeket mindenhová elvitt, a legkisebb - a 100 alatti lélekszámú - falvakba is, az olyanokba is, 311
