Murányi János szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006. Humán-és Természettudományok (Csíkszereda, 2007)

SZOCIOLÓGIA - PÉTER E. KATALIN: Csík megyei kivándorlás 1850-1910 között

Összegzésként: A székelyek tömeges kivándorlása Csík megyében már a 18. század második felében lényeges népességvesztést okozott, különösen a madéfalvi vérengzés (1764) után. Ebben az exodusban viszont jellemzően politikai és csak kis arányban gazdasági okok fonódtak egybe. A 19. század második felében tapasztalt tömeges kivándorlás, amely az 1880-1900 közötti két évtizedben a legjelentősebb, szinte kizárólagosan gazdasági indíttatású. Megelőzi a magyarországi tömeges kivándorlást, és főképpen a világgazdasági válsággal, az elszegényedéssel függ össze. Csíkban, érdekes módon, a 20. század első évtizedében szinte megszűnik a kivándorlás, aminek okait az itthon is életteremtő gazdasági fellendülésében vélem megtalálni. A székely kivándorlásnak tehát - minden kutató egybehangzó álláspontja szerint -, döntően gazdasági okai voltak, de az is általánosan elfogadott tényszerűség, hogy hozzá sok esetben lélektani okok, egyéb indítékok is társultak. Közismert dolog, hogy a székelyföldi társadalomban a megszerzett státusz örökölhető volt. Megszületésétől fogva tehát a székelyföldi polgárnak, ezen elvárásoknak kellett eleget tennie. A falvak zárt körű közössége hatására az ott lakók élete állandó nyilvánosságban zajlott, és ha az elvárásokat nem teljesítette, akár azonosságtudata futhatott zátonyra. Néhány elvándorlási hullám ezekre az okokra vezethető vissza. Az elvándorlók az idegen helyen vállalt munka eredményéből, visszatérve ingatlanvásárlásba fogtak, így mintegy visszavásárolták elvesztett társadalmi helyüket. Mint a vázlatos kortörténetből is kiderül, volt olyan időszaka a Székelyföldön élő népességnek, amikor sem a parasztság, sem a kézműves réteg nem tudta tartani életnívóját, vagyis: szegényedett. A modernizációs pályára lendült szomszédság - Moldva és Havasalföld -, különösképpen a függetlenségét elismertető folyamat lezárása után (1877) ekkor jobb megélhetést biztosított. A székelység kivándorlása először alkalmi munkavállalással kezdődött, majd állandó, kinti letelepedésre váltott át. E hosszantartó folyamat emberveszteségét pontosan megítélni nem lehet, de becslések szerint az egész Székelységből legalább kétszázezren az akkori Románia területén telepedtek meg. Ahogy a gazdasági élet fejlődése Erdélyben, így a székely megyékben is fokozatosan megindult, a gyáripar, a háziipar erősödött, a vasutak kezdtek megépülni, fellendült az építőipar, úgy a kivándorlás is egyre csökkent. Megteremtődtek a megélhetés, a jobb élet feltételei.