Bálint Laura szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Természettudományok (Csíkszereda, 2004)

Korabeli bizonyítékok a bölény Kárpát-medencei elterjedésére és kihalására (Náhlik András - Mara Gyöngyvér)

1883. évi Vadászlapban megjelentetett cikkére hivatkozva SZALAY (1913) azt írja, hogy az utolsó bölényt 1790 körül egy vadorzó ejtette el. Ezt a megalapozatlan állítást SZTOLCMAN, a neves lengyel zoológus, a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaság megalapítója is átvette (SZTOLCMAN 1924). Ugyanis, mint arra SoÓS (1931) is helyesen rámutat, a Vadászlapban ilyen cikk nem található. PETÉNYI (1844) a forrás megnevezése nélkül állítja, hogy az utolsó bölényt Udvarhelyszék közelében, Bölön község határában, 1814-ben ejtették el. Szavait azonban bizonyítékok híján megalapozatlannak kell tekintenünk. így hát ÚJFALVI (1854) szavainak kell hitelt adnunk, miszerint az utolsó bölényt 1762. október 8-án ejtették el a borgói Pláj magaslaton, a Doboka vármegyei alispán vadászatán. Ezt az állítást látszik alátámasztani az ENTZ (1879) által említett, 1770-1780 közötti levél is. Eszerint a Kelemen-havasok táján, Nagysajón, a Telekiek vadaskertjében az említett időben még éltek bölények. Ami a bölény létezésére utaló közvetlen tárgyi bizonyítékokat, vagyis a bölénymaradványokat illeti, sajnos, igen gyérek a leletek. Magyarázhatjuk ezt miként JICKELI (1927) tette - az erdélyi havasokban élő nagyszámú ragadozóval és a szűnni nem akaró háborúskodással. De okolhatjuk a XIX. század és a XX. század elejének nagy természetátalakító munkáit is: a termőföld nyeréséhez szükséges erdőégetést, a mész- és szénégetéssel, az építő- és bányaiparral járó erdőirtásokat. És magyarázhatjuk a kor emberi tudatlanságával is, hiszen az egyszerű ember, ha talált is egy szarvat vagy csontot, azt inkább csak saját szükségletére vagy dísztárgyként használta, vagy akár ott is hagyta. JICKELI említett művében azt írja, hogy az 1772-1777. év között, a Kelemen-havason talált bölénykoponyát FlCHTER írta le. Hogy később mi lett ezzel a koponyával, nem tudjuk. Egy 1912. évi erdélyi leletet pedig KORMOS írt le: a Pauleaska erdőben levő barlangban talált egy bölénycsontvázat, melyről megállapította, hogy az i. sz. 700. évben élhetett (JICKELI 1927). FERENCZI (1933) azt állítja, hogy erdélyi bölénycsontvázrész (fejvázak) csak a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban van. ÚJFALVI (1854) könyvében említést tesz arról, hogy birtokában van egy, a Borgói-havason talált szarv. UjFALVINAK az Erdélyi Múzeum-Egylet birtokába került trófeáit később ENTZ (1879) megvizsgálta, és megállapította, hogy az egy, a tehénantilopok csoportjába tartozó antilop szarva. A bölény Kárpát-medencei előfordulásának tárgyi bizonyítékai tehát jelenleg hiányoznak. Az írásos bizonyítékok azonban annyira egyértelműek, hogy biztosra vehetjük középkori, igen széles körű elterjedését, miként azt is, hogy legtovább a székely havasokban maradt fenn. Több más állatfajhoz hasonlóan - az ember meggondolatlan, és bár elkerülhetetlen, de körültekintés nélküli térhódítása következtében - kiszorult élőhelyéről, majd az ember, vadászszenvedélytől űzve, leterítette az utolsó példányt is.