Dr. Szabó Lajos: A magyar ifjúság testi nevelésének története (A Sportmúzeum Kincsei 5. Budapest, 2004)

Testkultúra-testnevelés Magyarországon a honfoglalás, kalandozások időszakában

AZ EGYKORI FORRÁSOK TANÚSÁCA SZERINT a honfoglaló magyarság a IX. században a sztyeppéi gazdasági, társadalmi, politikai fejlődés viszonylag magas fokán állt. A sztyeppéi lovas-pásztor népek családjához tartozva, nagy szerepe volt életmódjukban az állattenyésztésnek, ezen belül a lótenyésztésnek. A honfoglalás idején és az azt követő századokban társadalmi, politikai átalakuláson ment át a magyarság, kialakultak a kora feudális osztálytársadalom körvonalai, melyek az államalapításhoz, a nyugati kereszténység felvételéhez majd a feudális osztályviszonyok megerősödéséhez vezettek. Hosszú ideig azonban, kb. a X. sz. közepéig a magyarság, főként harcos rétegei sokat megőriztek a jellegzetesen sztyeppvidéki lovas-pásztor harcmódjukból, amelyről - főként európai hadjárataik révén - az érintett országok krónikásai, leíró forrásai tudósítanak. Bölcs Leó, bizánci császár IX. sz. végéről származó Taktika című munkája a következőképpen jellemzi a magyarság harcmodorát: „A fáradalmakat és a nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és a faggyal, szükség esetén való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép, harci taktikájuk a sztyeppi pásztornépek jellegzetes hadítaktikája: lesből, gyorsan támadnak s a vágtató lóról is pontosan célba találnak. Ez a harcmodor rendszeres felkészülést, s már gyermekkortól kezdve állandó gyakorlást igényel." Leírásából az is kederül, hogy a nyilazásban, a kopja- és kardforgatásban is kiválóak voltak a magyar harcosok. A harci előgyakorlatok tehát már a kiskoruktól kezdve fontos helyet kaptak a fiúgyermekek nevelésében. Kicsinyített harci szerszámokat (nyíl, íj) használtak játékszerül, s hat-hétéves korukban már kiváló lovasok voltak. Terepgyakorlatokkal, birkózással, úszással, különböző dobójátékokkal készültek a harci feladatokra. Vágtató lóról, hátrafelé nyilazó, pontosan célzó képességüket egész Európa csodálta illetve félte. A honfoglalás utáni új, letelepedett életmódra való áttérés nem ment nehézségek nélkül. A különböző célú hadjáratok folytatódtak - egyre csökkenő mértékben - a X. században is (kalandozások kora). A lovaglás és a nyilazás mellett más testgyakorlatokban is kitűntek a kalandozó magyarok. Ekkehard szerzetes, aki szemtanúja volt a magyarok egyik győzelmes „kalandozásának", a Sankt Callen-i kolostor elfoglalásának, leírja hogy a győzelem után a magyar harcosok vezéreik jelenlétében birkózóversenyt és fegyveres viadalt rendeztek. A korai magyarság életmódjáról az írott források mellett számtalan régészeti lelet is tanúskodik. Ilyen például a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött nagyszentmiklósi aranykincs 23 darabjának a díszítése, illetve nagyon sok használati tárgy és főként harci eszköz mintázata (tarsolylemezek), amelyek szintén a magyarság lovas-pásztor életmódját igazolják.