Dr. Szabó Lajos: Volt egyszer egy Aranycsapat... (A Sportmúzeum Kincsei 4. Budapest, 2004)

kell edzeni, és nincs szükségük arra, hogy edzésüket az edző utasításaira végezzék'. A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy egyes játékosok az állami edző utasításait nem hajtják végre, vagy nem azokat a gyakorlatokat végzik, amelyekre utasításokat kapnak. (...) A magyar válogatott csapat edzéstervének, taktikájának kialakításánál Sebes és Mándi elvtársak nem kérték ki megfelelően a kint lévő edzők véleményét. " A határozatban már így fogalmaznak: „Az OTSB vezetői súlyos politikai hibát követtek el, amikor nem szálltak erélyesen szembe a vb helytelen rendszerével, amikor hagyták, hogy a magyar válogatott nyilvánvaló szándékosságból a legnehezebb sorsolást kapja. Nem tiltakoztak Ling játékvezető személye ellen sem, pedig elfogultsága előttünk ismeretes volt. Mindez — habár sportbéli értéke a magyar labdarúgásnak soha nem látott mértékben emelkedett — politikai vereség volt a számunkra." És a hatalom szemszögéből a politikai vereség nagyobb, mint a pályán elvesztett mérkőzés. Hogy mi volt az aranycsapat titka? Úgy vélem, Barcs Sándor adta a legtalálóbb magyarázatot, amikor azt mondta: — Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy mi a titok. Egyszerű! Két dolgot csinált az a magyar aranycsapat, amit eladdig senki. Ezért is szaladgáltak például szegény angolok úgy, mint pók a falon. Soha nem egymásnak ... a legritkább esetben adták egymásnak a labdát, mindig az üres térbe..., és valaki már tudta, hogy oda kell indulnia. Ez az egyik. A másik pedig: korábban nagyon erősen kötöttek voltak a posztok. A balszélső a bal oldalon, a jobbszélső a jobb oldalon... De azok a játékosok állandóan csereberélték a helyüket. Hányszor előfordult, hogy Kocsis Sanyi a bal szélről, ballal beadta a labdát, és Czibor jobb lábbal, épphogy fölé lőtte a jobbösszekötő helyéről. Hányszor kiabálta Salamon Béla, a kor egyik nagyszerű komikusa, amikor Sándor elkalandozott: „Csikar, eridj haza, itt a postás!" És Nándi, akit nem Sebes vett rá arra, hogy hátra menjen... Jobbösszekötőt játszott a HACban, a Herminamezei Atiétikai Clubban, s onnan igazolták le az MTK-ba. És állandóan hátulról indult, nála ez megszokás volt. Nem Bukovi és nem Sebes találta ki, hogy hátulról induljon. Na most, a szerencséden centerhalf, aki hozzászokott egy jó testes, erős centerhez, amikor körbenézett, nem talált vele szemben senkit. Csak az üres teret. Érdekes, hogy a berni csatavesztés után szárnyra kaptak a legkülönbözőbb híresztelések, amelyek nem ültek el ma sem, sőt az ötvenedik évfordulón felerősödni látszanak. Annak idején nálunk az a pletyka terjedt cl, hogy a németek borsókombájnokat adtak nekünk ingyen, hogy ne nyerjünk, Puskás pedig még évekig állította, hogy a németek doppingoltak. Természetcsen nem kaptunk kombájnokat, és Puskás sem beszélt semmiféle doppingról. Viszont Sebes Gusztáv későbbi naplójegyzeteiben egy helyütt megemlíti: „Nagyon rossz hasonlat Herberger módszereit venni. Ök doppingoltak, szerencsésen nyertek egy vb-t, más mentalitású játékosok. A vb után mink (sic!) 18 mérkőzésből egyet sem vesztettünk, ők 1954. VII. 5-től 1955. XI. 27-ig 18-ból 12-t..." Ami a doppingot illeti: ez sohasem bizonyosodott be, jóllehet annak idején nem voltak a maihoz hasonló ellenőrző vizsgálatok. Az ötvenedik évfordulóhoz közeledve valamelyik nyugati lap újból felvetette, hogy