Dr. Szabó Lajos: Nők a magyar sportban (A Sportmúzeum Kincsei 3. Budapest, 2003)

A KORCSOLYÁZÁS SZEREPE A NŐK ÉLETÉBEN A korcsolyázás a XVII. század Európájában vált általános sportolási szokássá. A századra ugyanis az alacsonyabb átlagos középhőmérséklet volt jellemző, s így egész Európában a földrajzi viszonyok kedveztek a téli sportok kialakulásának. A korcsolyázás az arisztokrata és a polgári rétegek kedvelt társasági szórakozásává, a férfiak, nők, a lányok, fiúk közötti érintkezés elismert formájává vált. A befagyott tavakon, folyókon, vagy a városokban, így Pesten, a Városligeti tavon kialakított mesterséges korcsolyapályán élénk korcsolyaélet folyt. A sportszerű korcsolyázás Magyarországon is a XIX. század második felétől alakult ki, s elsősorban a női korcsolyázók aratták az első nemzetközi sikereket. Kronberger üli, Méray-Horváth Opika több világbajnoki címet szerzett az 1900-as évek első évtizedeiben. Az első női olimpiai érmet is egy korcsolyázó szerezte, Rotter Emília, az 1932-es Lake Placid-i téli olimpián párosban Szollás Lászlóval. Utódai a műkorcsolyázó Kékesi Olga, Nagy Marianna, Almási Zsuzsa, Regó'czy Krisztina szintén éremmel illetve ahhoz közeli helyezéssel öregbítették a magyar női korcsolyázás hírnevét. A gyorskorcsolyázó Hunyady Emese - igaz osztrák színekben -, 1994-ben olimpiai aranyérmet is szerzett. A korcsolyázás a XX. században is megtartotta társasági sport jellegét. A budapesti és a vidéki természetes és műjégpályák a fiatalság és az idősebb generáció kedvelt találkozó helye, ahol a szabad levegőn való aktív mozgás élménye mindkét nem számára az egészséges életmód kialakítását szolgálhatja.