Siklódi Csilla szerk.: Tradicionális sportok, népi játékok (A Sportmúzeum Kincsei 2. Budapest, 1996)

Oszét fiújátékok (Szabó István)

megétetett lovak a tapasztalat szerint elveszítik gyorsaságukat. A rokonokhoz érkező versenyzőket bevezették egy számukra kijelölt közös szobába, s az elhunyt tiszteletére közös lakomát rendeztek. A menü általában frissen vágott bárány és pirog volt. A versenyzők ezután meg éj szakáztak, s reggel, mielőtt útnak eredtek, illetve mielőtt megkezdődött a verseny, minden lovas kapott egy darabka fehér vásznat, amit a vállára erősített. Ezután a vendéglátók jó utat kívánva a lovasoknak, elindították a vetélkedő csapat tagjait, kísérőikkel együtt. A verseny végén a díjak átadása következett, majd a versenyzők tízes csoportokba tömörülve végigjárták a vendégfogadó rokonság udvarait, de az utcákat is. Minden ház előtt elhaladtak, tisztelegtek. A többnapos verseny szigorú formák között, illetve szabályok szerint zajlott, s az azt megelőző és követő eseményekre is fel kellett készülni. Nem csak fizikai értelemben kellett kiállni a próbát, helyesen kellett viselkedni a járulékos mozzanatok során is. Vagyis, már jó előre tréningezni, gyakorolni kellett (Kaloev, B. A. 1984.). A gyakorláshoz pedig megfelelő térségek kellettek. Ez kisebb térigényű versenyek esetében a minden faluban megtalálható "nühasz", a falu főtere volt, ahol az összejövetelek során a közösség minden jelentős ügyét intézték (Szabó I. 1992. 211. p.). A nagyobb, tágabb teret igénylő mérkőzésekhez is találtak alkalmas helyeket, az egyes szurdokok tágas területeit, mint például az Alagiri-szorosban lévő Nar település közelében található közel 2400 négyzetméternyi síkot vagy a Darjaliszoros Kobi falu melletti,természet formálta stadionját. Ezekre a komoly versenyekre a felkészülés már gyermekkorban megkezdődött. A gyerekjátékok a fiúk körében szinte kizárólag sportjátékok, melyek mozgásra épülnek, ügyességet, erőt igényelnek. A játékoknak, versenyeknek vagy a férfikorban megrendezett vetélkedőknek ugyanis korábban legfőbb célja az volt, hogy jó harcosokat, bátor katonákat neveljenek a fiúkból. Ezért alapvető figyelmet fordítottak a lovaglás tudományára, a vágtában való pontos lövésre, a vágtában történő lóról leugrásra, a kardvívásra. Fontos volt titokban és nesztelenül járni és lopódzni tudni az ellenfél közelében, ügyesen mászni a sziklákon, tájékozódni egy ismeretlen helységben, ismerni a birkózófogásokat és alkalmazni tudni őket az ellenféllel vívott páros viadalban, tőrrel a kézben vagy anélkül. De - mint ahogy egy öreg tanító, felidézve a múlt század végi emlékeit elmondta - a fiatalok katonai tulajdonságainak fejlesztésén túl "...a játékosokat megtanították a hideg átvészelésére, a betegségek leküzdésére, s hogy forrót fogjanak a kezükben... egyáltalán: arra nevelték őket, hogy bátorságuk, ügyességük, kitartásuk fejlesztésén túl el tudják rejteni fizikai fájdalmukat, uralkodjanak a falánkságon, leküzdjék a gyávaságot". (Gagiev, Sz. T. 1980. 15-16. p.) Kintjáriunkkor egy Szent György-napi összejövetelen magunk is tanúi voltunk annak, hogy a tágas, füves térségen mintegy 100-120 főre méretezett ünnepi lakoma készült. A kizárólag férfiakból álló társaság felnőtt tagjai azonnal önkéntes bírái, irányítói lettek a magukkal hozott 10 év körüli fiúgyerekek birkózásának.