Siklódi Csilla szerk.: Tradicionális sportok, népi játékok (A Sportmúzeum Kincsei 2. Budapest, 1996)

Oszét fiújátékok (Szabó István)

hasonulnak a környezetükben élő magashegyi kaukázusi kis népekhez, újabb életformaváltás a tatárok hatalmának hanyatlása után következik be náluk, amikor fokozatosan megszállják a Kaukázus északi fennsíkjait, miközben a népesség délen lakó része továbbra is a hegyekben él. A XVIII. században a Kaukázus felé nyomuló orosz seregek ellen védekeznek, de egyúttal az orosz telepesek síkvidéki földművelését is átveszik. Ma, az észak-oszét területen élő, Oroszországhoz tartozó oszétek csak részben folytatói annak a földműves kultúrának, amelyet az elődeiknek tartott alán törzsek valamikor magas színvonalon folytattak. Sokkal több bennük a szláv jelleg (Szabó L. 1988. 176-215. p.). A Grúziához tartozó, magas hegyvidéki dél-oszét nép életformája viszont sokkal inkább hasonlít a grúz és más, környezetükben élő kis kaukázusi népekéhez, mint az egykori földműves alánokéhoz. Mindezt azért volt szükséges talán kissé részletesebben előrebocsájtanunk, hogy részben magyarázzuk témaválasztásunkat, vagyis azt, hogy miért kell Magyarországon egyáltalán oszét fiújátékokról szót ejtenünk, másrészt azért, mert csak a fentiek ismeretében lesz világos az, amit az oszét fiújátékokról a következőkben mondani szeretnénk. Hiszen ezek a játékok szorosan kapcsolódnak életmódhoz, szokásokhoz, a nép történelmének változó korszakaihoz. Az oszét játékkutatók általában az életmódot tartják vizsgálódásuk kiindulópontjának, s e szempont fontosságát hangsúlyozva számos, valóban tanulsággal szolgáló esetet, játékfajtát említenek. Az egyik kutató, Sz. T. Gagiev (Gagiev, Sz. T. 1980.) elmondja, hogy a játékok az esetek legtöbbjében munkafolyamatokból fejlődtek ki, s váltak szórakozássá először a felnőtt korú fiatalság, később, a dolgok természetes fejlődési folyamatának megfelelően, a gyerekek körében. Említi például, hogy az állattenyésztő oszétek - de vonatkozik ez a vadászatból élőkre is -, a férfilábbelit ("aercsitae") általában maguk készítették a szarvasmarha (vad) bőréből. A bőr kikészítéséhez egy "narv" nevű primitív eszközt használtak. Ez nem volt más, mint egy jó másfél méternyi, egyik oldalán lábakkal alátámasztott, másik végén földre fektetett, felül élesre fogazott, középen pedig a fogazás hosszában vályattal ellátott tölgyfa tuskó. Alacsonyabb végére ült a munkálatban résztvevő egyik férfi, kezében az összetekert nyers bőrt a fogazatba helyezve forgatta, míg a tuskó magasabb végénél álló másik személy egy hosszú, a középvályatba illő rúddal a nyers bőrt törte. A két tevékenységnek nagyon összehangoltnak kellett lennie, nehogy egyik a másikban kárt tegyen, s ez az egyiktől figyelmességet, ügyességet, a másiktól pedig nagy erőkifejtést, fizikai munkát igényelt. A rendkívül fárasztó munka igen gyenge hatásfokkal volt alkalmazható, úgyhogy nem is gyakorolta minden vadász vagy állattartó, egészen addig, amíg a munkafolyamathoz a verseny motívuma nem társult. Ez akkor következett be, mikor az udvarokról a bőrkikészítés, mint versenyfeladat kikerült a nyilvánosság elé; az eszközt a "nihász"-on, a falu közterén állították fel és a férfiak egymással versenyezve igyekeztek minél rövidebb idő alatt megdolgozni a bőrt. Néhány olyan esetet is rögzít az emlékezet, miszerint a túlzott igyekezet