Siklódi Csilla szerk.: Tradicionális sportok, népi játékok (A Sportmúzeum Kincsei 2. Budapest, 1996)

Oszét fiújátékok (Szabó István)

mátussá (Szabó L: Jászberény története. /In: Jászberény. Szolnok, 1992. 4-23. p./ Selmeczi L.: Bevezetés a régészetbe néprajz szakos egyetemi hallgatók számára. Debrecen, 1993. 333-344. p.). A török kiűzése után jelentős számú felvidéki palóc, kisebb mértékben pedig szlovák költözött be szökött jobbágyként a területre, ám őket a jászok magukba olvasztották, így Jászfényszarut kivéve komolyan nem befolyásolták a Jász kultúrát. Kiváltságaikat 1702—1745 között elveszítették ugyan, ám 1745-ben a Kis- és Nagykun kerületekkel együtt a Jászság is megváltotta saját pénzén volt privilégiumait, s jogilag 1848-ig, közigazgatásilag pedig 1876-ig megőrizte különállását. Környezetével szemben a Jászság gazdasági fölénybe került. Sajátos, külön élő / nagycsaládi, intenzív tanyai gazdaságokat hoztak létre a XVIII. század utolsó harmadától és benépesítették a redempciókor megszerzett kiskunsági pusztákat is, de máshová is anyagilag erős telepes rajokat bocsájtottak ki. Önálló közigazgatásával a Jászság a redemptusokból álló külön, "belső tenyészetű" értelmiséget fejlesztett ki, mely a földtől, gazdálkodástól nem szakadt el, benne élt a közösség életében, szervezte azt. Kialakított és megerősített egy sajátos jász magatartási formát, amelynek lényege a felsőbb hatalmasságok iránti odaadó hűség és szolgálat, az aulikusság, a jász szimbólumok tisztelete, a jász eredet ápolása, a közéletben való aktív részvétel, és a szigorú munkaerkölcs volt (Szabó L.- Szabó I. 1980. 26. p.). A jász eredet és népnév megfejtésére a jász értelmiség által mesterségesen kialakított és legendákká szőtt történetek, mondák - mint a Csörsz-monda, a Lehel vezérre való hivatkozás - jóllehet, máig is igen erősen élnek körükben, téves magyarázatok sokaságát adták (Szabó L.- Csalog Zs. 1974.). Csak 1899-ben, a Kaukázust kutató V. I. Lamanszkijnak, az oszét népnév etimológiáját és eredetét helyesen magyarázó közlése adott érdemi választ a jászok eredetére. 1912-ben Melich János, cáfolva a korábbi délibábos eredeztetések és rokonítások sorát, tudományosan igazolta a különböző nyelvű feliratokban és forrásokban az "ász, aszi, assi, assija" népnévre utaló szavak etimológiája segítségével egy Közép-Ázsiában élő nép azonosságát, illetve rokoni kapcsolatait a mai oszétekkel (Selmeczi L.: Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen, 1992.). Ez az iráni eredetű népcsoport, amely az i. sz. I-II. évszázadban a Kaukázus északi részén tűnt fel, a IX-X. században "dunsz-ász, tuval-ász" néven alkotott olyan erős törzseket, amelyek, mint meghatározó népesség, hamarosan Grúziával egyenrangúvá tették Oszétiát (A négyszállási I. számú jász temető. Budapest, 1992.). Jelzi ezt az is, hogy a grúz uralkodó például oszét feleséget választ. Az oszét lakosság a türk, magyar, kun betörések után tatár fennhatóság alá kerül, s az addig síkvidéken élő és földművelő oszétek ekkor kényszerülnek felhúzódni a Kaukázus magas hegyei közé. Mindez életforma-változással jár: a földművelő nép téli és nyári legelők között ingázó állattartó és vadásznéppé alakul át. Állandóan fegyverben állva különböző népek zsoldosaivá szegődnek, s egyre inkább