Siklódi Csilla szerk.: Tradicionális sportok, népi játékok (A Sportmúzeum Kincsei 2. Budapest, 1996)

Oszét fiújátékok (Szabó István)

lesznek az egyes ünnepek tradícióinak megfeleló'en, s akik részt kívántak venni bennük, szorgalmasan készültek rá. A felkészülés úgy zajlott, hogy a csapat tagjainak a játékokat jóval megelőző valamelyik családi ünnepen az öregek elvitték a "nuazaen"t, a megtisztelő poharat. Ezzel a csapat tagjai megkapták a feladatukat, vagyis azt, hogy tisztességgel védjék a família, vagy az aul hírét és becsületét a mérkőzéseken. Ismertették a kiválasztott fiatalokkal azt is, hogy más famíliáknak milyen képességű és felkészültségű képviselőivel fognak mérkőzni. A játékot megelőző helyi (falusi, aulbeli), úgynevezett előjátékok során választották ki azokat a személyeket is, akik a nagy erőpróba idején a döntőbizottságba, a bírák közé kerülnek. S bár a mérkőzéseken előfordultak nézeteltérések, adódtak vitás kérdések, amelyekben a bírói együttes sem tudott állást foglalni, döntés mindig született, a legnagyobb tiszteletnek örvendő, mindenki által feltétel nélkül tisztelt korelnök, a legidősebb ember: a fődöntnök révén. A bírói testület tagjai egyébként mindig elfogulatlanul döntöttek, mert féltek attól, hogy a lakosság előtt elveszítik tekintélyüket. A kiválasztott fiatalok gondosan készültek a játékokra. Voltak íratlan szabályok, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek és azokat szégyennek számított megsérteni, lelkiismeretlenséget, becstelenséget tanúsítani. Különösen gondos tréninget igényeltek a lovas versenyek, hiszen itt nem csupán a lovas személynek kellett a versenyre nagy alapossággal felkészülnie, hanem fel kellett készíteni a lovat, lovakat is. Hiszen például az elhunyt tiszteletére rendezett lovas versenyen (mert nem csak vallási ünnepek alkalmából rendeztek vetélkedőket) a táv néha 70—80 versztányi volt, amit csak módszeresen felkészített állatokkal lehetett eredményesen megtenni. A "

hiszüie" (az elhunyt tiszteletére halála évfordulóján rendezett lovasverseny) napján a környező falvakból szinte mindenki összesereglett. Az elhunyt rokona törekedett arra, hogy minél bőkezűbb legyen, s megmutassa felkészültségét. Több díjat is kitűzött a versenyzőknek. Leginkább pénz volt a jutalom, de lehetett tárgy is, az elhunyt köpenye, nyerge, ruhadarabjai. A tárgyak száma legkevesebb 3, legtöbb 15 db volt. A versenyen korlátlan számban indulhattak a különféle korosztályt képviselő lovasok. Az erőpróba körök megtételének formájában folyt, vagy - mint már említettem -, valamelyik, a verseny színhelyétől 70—80 versztnyire eső falu volt a cél.Ha az utóbbi volt a versenyszám, a távot a versenyzők kísérőkkel tették meg. Kísérővé lenni is kitüntetés volt, a verseny egyik díjának számított. A kísérő a verseny napját megelőzően elvezette az elhunyt rokonának udvarába a mellé kijelölt versenyzőt. A vendéglátót már korábban értesítették érkezésükről. Erre azért volt szükség, hogy a rokon fel tudjon készülni a jövevények fogadására, megvendégelésére (Kaloev, B. A. 1971.). A versenyben résztvevő lovakat rendkívül szigorúan felügyelték, gondosan vigyázták, nehogy a lovasok szappannal vagy sóval megétessék a másik lovát, s ily módon lényegében elvegyék tőlük a győzelem esélyét. A sóval, szappannal