Srágli Lajos: Ásványolajtermékek és kereskedelmük Magyarországon a XIX.-XX. században (Zalaegerszeg, 2005)

Az ásványolajtermékek és szerepük alakulása, felhasználásuk Az ásványolaj (kőolaj) vegyi szempontból bonyolult összetételű anyag. Alkotórészei nagyrészt szénhidrogének, azaz szénből és hidrogénből álló szerves vegyületek. A kőolaj különböző szénatomszámú, telített és telítetlen, szobahőmérsékleten folyékony, kisebb részben szilárd halmazállapotú szénhidrogéneket tartalmaz. Három nagy csoportjuk meghatározó fontosságú: a paraffinok, a naftének és az aromás szénhidrogének. A paraffinok nyílt szénláncú, telített, a naftének ugyancsak telített, de gyűrűs szerkezetű, míg az aromások gyűrűs szerkezetű, telítetlen vegyületek. A kőolajok többsége ezen kívül még számos vegyületet tartalmaz: pl. oldott gázokat, kén-, nitrogén- és oxigén tartalmú vegyületeket, gyantákat, bitumeneket, stb. Az adott összetétel nem pusztán a kőolaj megjelenési formáját, fizikai tulajdonságait (viszkozitás, sűrűség, dermedéspont stb.) határozza meg, hanem felhasználhatóságát, feldolgozásának technológiáját is. A kőolajat az ember már ősidőktől ismerte és használta, de sokáig csak természetes állapotában. Feldolgozására tett első kísérletekről a középkortól kezdődően már vannak utaló adataink. A XVI. században Agricola számol be arról, hogy az erdélyi szászok nagy rézüstökben sűrítik be, hogy belőle kocsikenőcsöt nyerjenek. Ezekben az évszázadokban is számos, különböző célra használták fel, de feldolgozása a besűrítésnél, esetleg fizikai tisztításnál nem terjedt tovább. A főbb felhasználási területek: kenés, gyújtó harci anyag, világítás, gyógyszer, szigetelés. 1536-ban Oláh Miklós: Hungária c. művében egy Szilágy megyei termézszetes előfordulással kapcsolatban írja: „ Nem hallgathatom el, hogy van Magyarországon olyan ragacsos föld is, a melyből, mint a viaszból, gyertyákat, fáklyákat és világító szereket is csinálnak, azonban a szaguk kellemetlen." Téglássi András alkémista szerint a kőolaj jó gyógyszer „a görcs és nehéz nyavalya ellen" (1730). Johann Ehrenreich von Fichtel erdélyi kormányszéki tanácsos az Erdély ásványi kincseiről szóló művében (1780) beszámol az Ojtozi-szorosban fekvő Sósmező melletti kőolaj előfordulásról, ahol az olaj forrásvízzel együtt kerül a felszínre. Az olajat a románok „dohot"-nak, a magyarok „deget"-nek nevezik és árulják. 1810-ben Schönbauer Vince ír a peklenicai, a Sáros megyei és az Ojtozi-szorosban lévő „földolaj" előfordulásokról. Az összegyűjtött kőolajat belsőleg és