Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

V. KOMORNOKI LACI ÉS MÁSOK (PORTRÉK)

nyilván rajtam!? Mi volt rajtam annyira érdekes, hogy majd megpukkadtatok a nevetéstől?! No mondd! Ki vele! — Á! Semmit Gyurka bátyám! Nevettünk, persze, hogy nevettünk, de nem rajtad. Egyáltalán nem — szóltam vissza, de talán nem elég meggyőzően. — De! De igenis rajtam röhögtetek! Mondd! Volt valami a ruhámon, vagy ilyesmi, vagy talán egy intézkedésem volt olyan nevetséges!? Mondtam valami blődet?! — Nem, dehogyis! Egyáltalán nem! Ilyesmiről szó sem volt! — próbáltam általánosítani és bagatellizálni. — Egyébként már nem is emlékszem rá, biztosan valami apróság lehetett, de nem a ruháddal kapcsolatos, egyáltalán nem! — erősítgettem. De Kertész doktor ekkor már többet ivott annál, semmint belenyugodott volna ilyen bárgyú válaszokba, így tovább erősködött: — Parancsolom, hogy mondd meg, min röhögtetek! Ha nem rajtam, akkor hát min!? A helyzet kezdett kritikussá válni, annál is inkább, mert a vezetés, a helyi főnökök, ahogy illik, szintén csatlakoztak Kertész doktor óhajához, még ki is cifrázták! — A főnök szava szent! Nincs sumákolás! Válaszolni kell! És csakis az igazat szabad mondani! Igazgatóm is rátett egy lapáttal: — Mi az, hogy nem válaszolsz rendesen? Mi az, hogy nem tudod? Erre tanítottalak? Erre neveltelek? Nehogy szégyent hozzál rám! Nem ám! — és hunyorított. Kezdtem kutyaszorítóba kerülni. A fene essen bele, hogy az a mester is pont olyankor kérdez hülyeségeket, amikor Kertész doktor éppen hátrafordul és mi tele pofával röhögünk. — Hát jó! — kezdtem —, egy kis buta vicc volt, nem is vicc, inkább találós kérdés. Megkérdezte a mester, hogy a házasság mihez hasonlít legjobban? Mire én sok mindent mondtam: szolgálatot, kalodát, kalitkát stb., de nem volt egyik sem jó. A helyes megfejtés: a házasság olyan — szerinte — mint egy fekáliával teli bödön, ahol a sz... tetején egy ujjnyi méz van! — A társaság óriási röhej-ovációval honorálta a témát. Volt aki hosszan nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. — Jó! Nagyon jó! — hallatszott innen is, onnan is. De sajnos Kertész doktor nem elégedett meg ezzel. Nagyon hamar visszakomolyodott. — Nem igaz! — csattant fel — hazudsz, nem ezen nevettetek! A helyzet kezdett komolyodni és én kezdtem aggódni, mert ismertem a főnök makacs, kitartó természetét. Akár egy öszvér! Próbáltam eltéblábolni, hogy vonzásköréből kijussak, de mindhiába. Pedig már a helyiek közül a zenét tudók is a zongorához ültek és a két hölgyet, ahogy illik, táncra kérték és kezdték őket erőteljesen szórakoztatni. Jól jött hétközben ez a kis buli. Ropták a táncot, vonaglottak, énekeltek, ugráltak. Ráztak, ahogy akkoriban jassznyelven mondták. Kertész doktorról szinte el is feledkeztek. A két hölgy pedig igen jó táncos volt, és rettenetesen tetszett nekik, hogy milyen felhajtás van miattuk. Kezdtek kacérkodni az egyre jobban belemelegedő fiatalokkal. Elkomorult ám erre Kertész