Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— Most kinek a pénzét hozassam el vele? — Az enyémet — mondta a problémafelvető, aki a kutyát látni akarta. — Balról a harmadik lesz — olvasta a céduláról, ami nála volt. — Tartsd ide a kezed! Cézár! Szimat! — A kutya szagolt, a kéz gazdája röhögött. — Muris — mondta — mint egy kis porszívó, csak nedves is. — Keresd! — A kutya néhány átlós loholás után odament a lépcsőhöz, óvatosan, figyelmesen végigszagolta a forintosokat, majd balról a harmadikat fogai közé véve, hozzám rohant, letette elém és leült. Már boldog volt, farkával ültében folyamatosan sepert jobbra-balra. — Géza, a tied? — Az anyját neki! Az enyém! — No most az enyémet! — szólt egy másik. — Az jobbról az utolsó lesz — olvasta Géza a papírt. Megismétlődött az előbbi és a kutya boldogan sasszézva, fejét felvágva, hozta a forintost. — A szentségit! Ennek esze van! így azután végigjátszottuk a témát, a kutya nagy örömére és az én dicsőségem're. De már belejöttem én is és nem elégedtem meg a produkcióval. Megmámorosodtam a sikertől. — Ide figyeljetek fiúk! Tud ez mást is. Most bezárom a verandaajtót és eldobom a kulcsot az erdőbe, azután Cézár visszahozza. — Nagyszerű! — mondták kórusban. A kutyát a bejáratnak háttal, szabályosan hasalva fektettem: „Ott maradsz! Helyben!" Utána a verandaajtóhoz léptem. Egy karikán két nagyobb és egy kisebb kulcs volt. A bejárati, a verandáé, meg a garázsé. Becsuktam az ajtót, elfordítottam és lehúztam a kulcsot, és a kulcscsomót marokra fogva az udvar szélénél, nekifutásból, amennyire csak tudtam eldobtam a szomszédos bükkerdő irányába. Jó dobó voltam. Valamikor, amikor a Földtani Intézetbe kerültem, 1951 után, Deutsch Ede igazgatóhelyettessel fogadtam, hogy átdobom a Népstadion pilonját.Ő gyakran fogadott erre, mert ő át tudta dobni, igen jó dobó bányászember volt és rendszerint nyert. De velem szemben vesztett, mert én is át tudtam dobni. Nos, ezt csak azért mondom, mert így elhihető, hogy a kulcsok elég messze kerültek. Visszaballagtam a társasághoz. A kutya a helyén mozdulatlanul hasalt, háttal nekünk. — Hozzám! — azonnal teljesítette a parancsot. Elővettem zsebemből a hivatali kulcsaimat. Odatartottam: „Szimat"! Cézár hosszan szimatolt, majd elvette orrát a kulcsoktól. — Keresd! Keresd! A kutya először a lépcsőhöz ment, az előző mutatvány hatására, azután körbekörbe szimatolva az udvaron. Módszeresen minden zugot átvizsgált. — Keresd! — biztattam. Most feltartott orral a levegőbe szagolva szaladgált jobbra-balra, majd hirtelen egy iramodással eltűnt az erdőben. — Nnna. . . — szakadt ki belőlem.