Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

közöttük, mint óriási szúnyogok, az olajkutak szivattyús berendezései, amint lomhán bólogatnak. A tankállomás ezüstös tartályai felett remeg a levegő. Hány­szor nézte, szemlélte már e tájat, így munka közben. Azonos és mindig más, és más. Szép tavasszal, amikor a zöld különböző árnyalatú fátylaiba burkolóznak a fák, köztük a mennyasszonyi csokrok: a virágzó gyümölcsfák. Nyugtató így nyá­ron, a haragoszöldbe vegyülő domboldal, a már imitt-amott sárguló fűvel. Gyö­nyörű a színpompás tarka ősz is, amikor a pajkos, érlelő évszak sokszínű palettá­ján mindenféle tarkaságot kikever. És félelmetes a téli fehérség a hófúvásokkal, a maga cukorbevonatú kristálycsillogásával. Ilyenkor nem is mindig sikerül eljutni a munkahelyére, mert rajzolónk nem helybéli lakos és a buszok nem tudnak köz­lekedni, míg az utakat a hómarók, hóekék járhatóvá nem teszik. De most nyár van és meleg. Fülledt, poros vidéki, olajmezei nyár. A nyitott ab­lakon bekúszik a távoli munkahelyek zaja és illata. Az esztergák sivítása, a köszö­rűk harsogása, egymáshoz csapódó fúrószárak, béléscső vagy termelőcsőszálak jellegzetes csengése, a dugattyúzó kútjavító berendezés fel-felbúgó, majd elhaló motorhangja, és a mindenki által, minden olajos által hőn óhajtott és kedvelt — egyébként nem kellemetlen — nyersolaj illata, mely az egész lakótelepet belengi. A rajzoló szeme akkurátus lassúsággal pásztázza a tájat, nyugtázza a növények létét, az épületeket, az olajipari létesítményeket és gyönyörködik a harmóniában, a természet és az emberi alkotások összhangjában. Szereti a szépet, az arányosat, az aranymetszés törvényszerűségeit, a szép növényeket, virágokat, állatokat építményeket, de legjobban a szép nőket szereti. Most is azon jár az esze, mert ma találkozója lesz este valakivel, aki neki most a legfontosabb. Nőtlen ember egyébként, így jóval túl a harmincon is még, ezért hát, vidéki jó szokás szerint, őt is kikezdte a pletyka, a találgatás, hogy talán valami hibája lehet, amiért még min­dig agglegény. Az igaz, hogy leplezetlen érdeklődéssel nézegette a vállalat csino­sabb nődolgozóit, az igaz, hogy úgy titokban nagy szoknyavadásznak is tartották, de mégis, mivel még nem nősült meg, még nem volt családja — ahogy itt a gyere­ket nevezik — ezt a nőcsábász hírnevet e körülmény erőteljesen tompította. Ta­lán nem is igaz az egész, talán csak a titkos testi hibáját próbálja ily módon palás­tolni — vélték a nagyokosok, és így fogadták el, amilyen volt. Mellesleg — kissé habókosnak is tartották, olyan magának valónak. Hősünk szeme most megakadt egy kis, takaros házikón a dombhajlatban. Ma­gányosan úgy bújt meg ott a néhány nagyra nőtt tujafa között, mint egy kis mézes­kalácskunyhó. A boldogságnak és békességnek a tanyája. Pedig valójában na­gyon szomorú rendeltetésre építtetett, mert az a házikó volt a helybéli földi ha­landók utolsó előtti állomása: a ravatalozó. Úgy is mondhatnánk, hogy a bakter­ház — az utolsó —, a végállomás előtt. Szerencsére nagyon ritkán volt használat­ban. Egyrészt, mert a település törzslakossága egy-két száz főre tehető, másrészt mert szokásos volt a ravatalozást a házaknál, a halotti tor kapcsán szép komor fe­kete drapériákkal, megrendezni. A bejárók illetőségi helyükön tértek örök nyu­govóra. Emberünk ezt a körülményt ismerve és kihasználva, találkahelynek, szerelmi légyottokra alkalmas búvóhelynek használta rendszeresen a kis házat, mely

Next

/
Oldalképek
Tartalom