Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

A SZARVASMARHA-TENYÉSZTÉS ÁLDOZATA. . . Pusztaszentlászlóra másodszor, végzés utáni gyakorlóévemben kerültem. Praxiként egyszer már jártam itt, a második szigorlat után. Ez egy hosszú-hosszú falu a makadám út két oldalán. Talán sohasem járok benne újra, ha a sors ide nem vet végleg olajosnak. Már az első alkalommal nagyon megtetszett. Szép gesztenyés, kedves emberek, csend, béke és egy kis olajmező. Ennek pedig az volt a nevezetessége, hogy nem pannon homokkőből termelt könnyű olajat sok gázzal, hanem triász repedezett dolomit és tortonai (bádeni) mészkő volt a tárolója, a budafainál, lovászinál jóval nehezebb, kissé kénes olajnak. Emlékszem, az egyik kút olyan pontosan temelt naponta 55 m-t, hogy órát lehetett volna igazítani hozzá. Amikor megtelt az 50 m-es tartály és még 5m -t mértek a mérőn, akkor eltelt 24 óra. Játszogattak is vele sokat, hiszen nem volt messze, benn volt a faluban az üzemudvaron. Szerettem ennek a kútnak a surrogását, szerettem megtapogatni a meleg, remegő vezetéket, szerettem a körülötte terjengő, kissé kénes bitumenillatot, a béléscső és a termelőcső feszmérőinek mozdulatlan, odacövekelt mutatóit, a közeli kis cserfa ligetet, mellette a csőrámpát meg a szabadtéri raktárt. Valójában ez egy kis fióküzeme volt Bázakeretytyének, néhány kúttal és termelési szakemberekkel, akiknek a számát átmenetileg még a Hahót-Söjtör környékén kutató-dolgozó fúrósok is szaporították. Ilymódon azután sokan lettünk a kis falu számára és házaknál laktunk a település különböző pontjain. Nem volt idegen itt senki, hiszen a parasztházak majd' mindegyikéből eljárt dolgozni valaki a MAORT-hoz. így mondták, pedig ekkor a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság már állami kezelésben volt és a hivatalos papírokon már a Budafai Kőolajtermelő Vállalat (BKV) Pusztaszentlászlói Üzeme névvel szerepelt. De azért az itteniek még MAORT-nak titulálták éppúgy, mint az SZTK-t sokáig OTI néven emlegették a korabeliek. Én is egy főfúrómester házának utcai tisztaszobájában laktam, melynek két ablakszeme egy parányi virágoskerten át az utcára, onnan a túloldalra nézett. A túloldalon pedig a községi apaállat istálló volt, magyarul a bikaistálló, egy kajla bajuszú, alacsony, hajlott hátú kis emberrel, a Sanyi bácsival, aki a gulyától már kiszuperálódott, de a marhákhoz értett, így megfogadták gondozónak. Ott is lakott a rangosabb istállóépület mellé ragasztott szoba-konyhás alkalmatosságban. Az istállóhoz nagy udvar tartozott, egy hatalmas, árnyékot adó szederfával. Ez alatt akácfatörzsekből összerótt karám, a bikák nyári tartózkodási helye, illetve téli kifutója. Hátul szalmakazlak, szénakazlak, kukoricaszár kévék. Az istálló másik végén az abrakos kamra, a tetőtér meg szokásosan úgy volt kialakítva, hogy a takarmányt kényelmesen viliázni lehessen a jószágnak. Kényelmesen. . .? — ez