Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

tintával teleírt lapokat, visszautazva a múltamba, azt tudom csak ismételten megállapítani, hogy szép volt, jó volt, kellemes volt, életemnek egy meghatározó darabja volt! De ha ezt a mai ismeretek, a jelenkor feltárt és előkerült dokumentumai birtokában ítélem meg, akkor — így utólag — borzasztó érzés megtudni, hogy amíg mi lelkesen dolgoztunk, jártuk a mezőt; ünnepen, éjszaka, télen-nyáron egyaránt, amikor simára retusált, mosolygó arcú, szilárd tekintetű vezetőink arcképei sugározták ránk a bíztató jövő ígéretét, kaptuk tőlük az új olaj- és gáztelepek felfedezéséért az elismeréseket, kitüntetéseket, akkor . . . , akkor komor börtönudvarok bitóin hajnalonta megroppantak a nyakcsigolyák és testileg-lelkileg megnyomorított magyarok százai-ezrei vegetáltak a korai pusztulás előszobáiban, riadtak fel otthonukban a dörömbölésre, hogy aztán nyitott teherautókon összezsúfolva folytassák útjukat az ismeretlenbe, ismeretlen okok miatt! A múlt és annak felidézése tehát nagyon összetett szellemi tevékenység eredménye. Én a tudatomtól függetlenül létező és végbemenő, a később megismert háttér-folyamatoktól sterilen igyekeztem megírni, rögzíteni szakmai múltam egy darabját, és egy kis korrajzot is adni a közegről, melyben éltem. Úgy véltem, hogy a rövid történetek, novellák erre a legalkalmasabbak.