Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

gálatok nem pótolhatták a szaklaboratóriumok részletes elemzéseit és meghatározásait, hiszen nem lehet valaki egyformán jó mikropaleontológus, petrográfus, kémikus, de bizonyos jártasságra több tudományágban is szert lehet tenni. Miként a tízpróbasportolók, akiket a tíz szám közül csak az egyiket űző pl. a csak vágtázó, vagy csak magasugró, vagy csak súlylökő, nyilvánvalóan legyőzi, de ez a győztes a kilenc másik számban meg sem közelíti a dekatlonista eredményeit. így volt ez az olajgeológiában is, és aki sokoldalúvá képezte magát, az hozzá tudott szólni a többi szakágazathoz is. Ebbe természetesen a technikai és a gazdasági vonal is beletartozik. Ha a geológus ismeri a fúrás, kútbefejezés, termelés munkálatainak technikai részét, akkor egyrészt nem követel megvalósíthatatlant, másrészt segíteni is tud a mérnök-kollégákon és a dolgozókon. Egy kitörés határán álló nehéz fúrási helyzetben nem követel pl. mindenáron magfúrást csak azért, mert az oda, abba a mélységbe be lett tervezve! Nem tragédia, ha a kút megnyugtatása után kerül arra sor. Nem szabad ilyesmiből presztízskérdést csinálni! Ugyanakkor gyors és korrekt vizsgálatokkal meggyorsíthat egy rétegvizsgálatot és lehetővé teszi a teljesítménynövelést. De a fúró hangjából, a motorok zajából, a szivattyúk munkájából, az egyéb műszerek mellett, sok mindenre lehetett következtetni arra vonatkozólag, hogy mi történik ott lenn a mélyben. Mivel küszködik a szerszám. Persze ehhez kinn kell lenni a berendezésnél. Meg kell ismerni az alapzajokat és akkor a különleges, a rendkívüli, a disszonáns hangokra felfigyel az ember. Nem úgy, ha csak az irodában ül. Mindennel így van az ember, egyébként a malomzúgással a molnár, a gépkocsizajjal a sofőr. Észreveszi, ha elhalkul, vagy erősödik, ha idegen zajok keverednek a megszokottak közé. Évekkel később, miután elkerültem az olajmezőkről, egyszer egy vidéki ellenőrzésem során találkoztam egy sajnálatos jelenséggel, mely — mint mondták — terjedőben van. Előkerítettem az emberemet a házból, ahol lakott. Megzavartam az olvasásban. Érdekes lehetett az olvasmány, mert kétszer is rá kellett hangosan köszönnöm, mire felriadt. Nagy kelletlenül kijött velem a fúráshoz, látszott rajta, hogy csak a sarzsinak járó engedelmesség miatt teszi. Rákérdeztem az egyik mintára, hogy mi is az tulajdonképpen? Még nem kaptam meg a laborjelentést, vágta rá azonnal. De mégis! — kérdeztem, — nem izgat téged az, hogy ez mészkő, tufa, bentonit, vagy cement? — Majd a labor pontosan megállapítja — volt a válasza. — Sósavval pezseg-e és hogyan? — firtattam tovább. — Fenolftaleinnel milyen szineződést ad? Ultraibolya fény alatt hogyan viselkedik, milyen fúró-haladási jellemző után hozta felszínre az öblítőfolyadék? — faggatóztam tovább, de eredménytelenül. És hol volt még akkoriban műszerkabin?! (Ma is kevés van belőle!) Tudom, nem szabad sohasem általánosítani, nem is teszem. De, egyrészt mint tendencia elszomorító, másrészt pedig a szelekció, a munkatársak kiválasztásának kérdését veti fel élesen az eset. Tisztában voltam vele, hogy nem mindenki azt csinálja, amit szeret, ott és azzal foglalkozik, amit szívesen vállal. Ez is az ilyen példák közé tartozott. Sajnos még napjainkban is, de akkoriban különösen jelentős rendező elv volt a lakáskérdés és az összeköttetés, a hely, ahová nem szívesen ta-